Budapest Nagyregény - Történetek

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

Ma este a Széll Kálmán – vagy a témához kapcsolódóan jobban illik, ha azt mondom, a Moszkva tér – környékén jártam, és hirtelen ötlettől vezérelve a busz helyett a Logodi utca felé vettem az irányt. Mióta először Budapestre költöztem az egyetem miatt (immáron 5 évvel ezelőtt!), mindig is el akartam jönni ide. Kosztolányi Dezső miatt is, no meg ami még annál is menőbb, azok Mama sztorijai azokról az időről, amikor itt lakott. Ami késik, nem múlik, ma bejártam a Logodi utcát, keresztül-kasul. És nem csak egyedül. Mama végig vonalban volt velem, telefonon mesélt, irányított, együtt fejtettük meg a múlt és a jelen kapcsolatát: ‘még három ház és ott lesz a nagy kékes-zöld ajtó…’ ‘ezt a lépcsőt elektromos lépcsőnek hívtuk.’ ‘itt kéne lennie a másik lépcsőnek, azt azért csak nem rakták el!’.

A kezem majd lefagyott a hidegben, de a szívemet melengette Mama minden szava, úgyhogy boldogan császkáltam fel-alá az utcán, elmélyülve a régi épületek formáiban, vonalaiban, az ajtók és ablakok sötétje mögött meghúzódó lehetséges történetekben. De volt egy ablak, ahol nem csak lehetséges, hanem valódi történeteket tudtam. Mama kisgyerekkorától fogva élt itt Dédnagypapáékkal, tudjátok. Egy hosszú, széles épület első emeleti díszes erkélyes ablakától balra kettővel – na az az ő ablakuk. Sokáig álltam és némán néztem, miközben Mama magyarázta, milyen is volt az elrendezés belülről, merre volt a konyha, a nagyszoba, hol főzött vagy varrt a Dédnagymama. Szerettem volna látni, milyen is lehetett, mikor Dédnagypapa kimerengett az ablakon – azon, amelyiknek a sötét üvegét pár (jó pár) évtized múlva a dédunokája figyeli, miközben a lánya mesél neki. Róla és az egész családról.

A ház most lakatlan, de még némán is volt benne valami kedves, ugyanakkor elegáns – de lehet csak a helyzet hozta ki ezeket az érzéseket belőlem.

Nem csak Mamáék házát néztük meg. Lekapaszkodtam az Attila útra a Bugát lépcsőn, amit elektromos lépcsőnek neveztek, és elbattyogtam Juci néniék házához. Elképesztő, hogy az általános iskola második osztályában egymás mellé ültették őket, és azóta is legjobb barátnők a világon. Az ilyen kölcsönös, tartalmas és valódi emberi kapcsolatokért érdemes élni. Hihetetlen, hogy bár fiatal felnőttként Juci néni kiköltözött Németországba a férjéhez, azóta is ennyire szeretik és ismerik egymást.

Mama telefonon elnavigált a nagy üres placchoz is, ami egy háborúban lebombázott épület helye volt, és ahol ’olyan jókat lehetett játszani gyerekként.’ Persze a felnőttek mindig kérték, hogy ne másszanak át oda, de hát ilyen a felfedezés vágya… Ma egy új építésű fehér téglákból kirakott épület áll ott.

Hátulról, a Lovas útra felkapaszkodva is megnéztem a logodi utcai házat. Sajnos omladozik, de izgalmas és szép volt elképzelni napsütésben, gangon rohangáló gyerekekkel, konyhában főző anyukákkal, újságot olvasó nagypapákkal. Élvezzünk ki minden pillanatot, amíg tart, ugye?

De látjátok, még omladozva is szerzett szép pillanatot ez a ház, nekem legalábbis biztosan, ott állva és hallgatva Mama történeteit. Úgyhogy minden helyzetben megvan az a momentum, ami miatt érdemes, hogy emlékezzünk rá, sőt. A múlt és a jelen ilyen markáns összekapcsolódása ad számomra igazán élettel teli és emlékezetes élményeket.

Ez volt mára a Családi Krónikák egy rövid, novella-szerű része e-mailen, nektek.

Záró gondolat: sok mindenben csodálom és megértve érzem magam Kosztolányi Dezső szavai hallatán. De egy valamiben ellentmondok. Szerintem egyáltalán nem szegényes, még ha elhagyatott is este a Logodi utca. Tele van mesével és történettel, és örülök, hogy ezekből egy szeletet most megismerhettem ezen a szürke, hideg, de kellemes hétfői estén.

Kiemelt kép: Fortepan / UVATERV

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

Casanova két élete

Variatio 1: Giacomo Casanova élete végén könyvtárosként dolgozott a csehországi Duchcov (Dux) kastélyában, ahol megírta emlékiratait. A több mint 4000 oldalas mű nem említ magyarországi tartózkodást, de egy legenda szerint a XVIII. század egyik legirigyeltebb személye, a nők nyelvén kiválóan értő Casanova megszállt a Fehér Kereszt Fogadóban (mai Batthyány-tér). Nem tudni, miért jött Budára, és az sem egyértelmű, hogy a fogadós Falk lányával vagy egy idősebb matróz lányával próbálta-e összeszűrni a levet. Bármelyikük is volt, az édesapa haragra gerjedt, és bárddal kezdte üldözni Casanovát, akinek az egyik ablakon keresztül kellett menekülnie. Másnap már vissza is sietett Itáliába.

(Nem lehet megállapítani a legenda hitelességét: egyes nézetek szerint soha nem járt Magyarországon, míg mások szerint igen, csupán sikertelen élményeire senki nem emlékszik vissza szívesen, ezért nem is veti papírra azokat. Könnyen lehet, hogy a fogadó terjesztette el ezt a hírt saját felfutása érdekében. Ha így volt, az jól sült el, mert hamar virágzásnak indult, még maga II. József császár is — ő már bizonyítottan — itt szállt meg 1783-ban és ‘84-ben is.)

Variatio 2: A Hadnagy utca 14. szám alatti ház volt a legendák szerint az a fogadó, ahol Casanova 1782-es, Velencéből történő menekülése során megszállt, hogy kikúrálja köszvényét a szomszédos Rác fürdőben. A fürdőzés azonban nem elégítette ki a kalandor hedonista igényeit, 57 éves létére elcsábította a kocsmáros lányát, Kosztics Szávát is. A felszarvazásért a lány vőlegénye úgy állt bosszút, hogy összeszurkálta Casanovát, aki ezek után elmenekült Budapestről.

(A legenda alapjai igencsak bizonytalanok, valójában Kárpáti Aurél 1913-as, Jacopo meséje című novellája indította el. Ami biztos: a tabáni házakhoz képest díszesebb, pilaszterekkel tagolt aszimmetrikus, egyik oldalon 2, másik oldalon egyszintes épület a tető kiképzése alapján tímárház lehetett, hiszen főleg az udvari oldalon megfigyelhetőek a jellegzetes lamellás faspaletták, amelyek a bőrszárító padlás szellőzését biztosították.)

Kiemelt kép: Fortepan / Boda Balázs

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

A régi Déli pályaudvar és környéke

Szemtanúként szeretném bemutatni, milyen volt ez a hely. Én itt éltem, nőttem fel, mert édesapám, Rakk Kálmán MÁV főtanácsos volt az állomásfőnök 1961-75 között. Középiskolás és főiskolás koromban éltem át a számomra csodás éveket.

A régi fordítókorong helyett 1963-ra felépült a Kőváry György által tervezett csupa üveg, betonlépcsős Várócsarnok, amit 1970-75 között bővítették a mai épületre. Az állomásfőnöki lakás a régi felvételi épület déli végén, a Forgalmi iroda és a Segédhivatal fölött helyezkedett el. Ablakom alatt szólt a hangszóró, kívülről tudtam a menetrendet. A lépcsőház egyik bejárata a Kosciusco Tádé utca felől, a másik vele szemben a forgalmi irodából nyílt. Vörös márvány csigalépcső vezetett fel a négyszobás lakáshoz.

Csodálatos kilátás tárult elénk, bármerre néztünk. A Postapalota, a vár épületei. Pontosan szemben látszott a Mátyás templom tornya, távolabb a Királyi palota. Déli irányban láttuk a környező utcákat, a Gellérthegyet. 1963 nyarán minden nap felszaladtam a Mikó utca felől a Várba, csodáltam épületeit, bár akkor még sok, romos volt. Nyár végén, a még ritkás növényzetű Vérmező szélén, valódi búcsú, körhinta, céllövölde, mézeskalács, árusok, nagy tömeg volt.

Augusztus 20-án az ejtőernyősök lebegését és a tűzijátékot láttuk.
A délre néző ablakokból láttuk az „A” és „B” csonka vágányról Pécsre, Bajára induló vonatokat, a fűtőházat, a Márvány utcai hidat, az INSTRANSMAS épületét. Nyugatra az állomás érkezési oldala, az Alkotás utca egy része, a villamosok, a Nagyenyed utca, Széchenyi-hegy látszott.

Az állomás kiemelkedett a környezetből és gyönyörű terméskő támfal vette körül a Krisztina krt. felől. Olyan volt, mint egy vár. Az ajtónkkal szemben néhány régi gázlámpa világított, reggel-este jött a lámpagyújtogató.

Az épület másik végében alul Resti, fölül Oktatóterem volt. Itt rendezték az ünnepélyeket, kultúrműsorokat, bálokat.

A pályaudvaron, 74 pár vonat szállította az utasokat. Áramlottak a szakszervezeti üdülőkbe utazók, kiránduló osztályok, a balatoni, Velence-tavi telektulajdonosok. Nyári hétvégeken 70-100 ezer utas rohamozott. Hiába hirdette a MÁV, hívta fel figyelmüket Édesapám a TV-ben, nem váltották meg előre a jegyüket. Jöttek a riporterek, filmesek, külföldi vendégek.

Nagy és érdekes élet folyt a pályaudvaron. Szilveszterkor a vasutasok 12 petárdát helyeztek el az első vágányon, és végigment a tartalék mozdony. A környék hallotta a robbanásokat. Utána a szolgálatban lévő vasutasok csoportjai feljöttek hozzánk, boldog újévet köszönteni.

Az 1960-as években nagy telek voltak. Előfordult, hogy a szén gyenge fűtőereje miatt, nem tudták felfűteni a szerelvényt. Újév reggelén indult volna Olaszországba a turistákkal teli vonat, de csak délre fejlődött elég gőz. Ha nagy hó esett, viharosan fújt a szél, a váltók lefagytak. Az irodistákat is kirendelték váltót söpörni.

Érzékeltük, amikor lent a mélyben robbantották, fúrták a Metró alagutat. Sok vita borzolta a tervezők, építők, vasutasok idegeit. 1971-ben csökkentették a Metró építés miatt a vágányok számát, majd megépítették a csatlakozó felszínállomást. 1972. dec. 21-én átadták a forgalomnak. Emlékszem a fotocellás kapukra és alig mertem rálépni a mozgólépcsőre. Csodáltam anyukámat, aki már bátran utazott lefelé. Kiderült ő nem is vette észre a lépcsők közötti nyílásokat. A csodás utasforgalmi üvegcsarnokban már 10 bolognai jegynyomógép üzemelt.

A vasutasok, így Édesapám legfontosabb feladata a balesetmentes közlekedés megvalósítása volt az átépítés nehéz időszakában is. Őrzöm a dicsérő okleveleket, a Kiváló Vasúti Csomópont és Élüzem kitüntetésekről szóló iratokat, üdvözlő táviratokat, újságcikkeket.
1973. február 24-én szomorúan költöztünk ki. A régi felvételi épületet 1975. november 25-i kezdettel, 3 napon át bontották le. Huszonöt napot dolgoztak a robbantás előkészítésén, háromezer-ötszáz lyukat fúrtak a falakba, a kijáró 1914 sz. pécsi vonat és utasai látták utoljára.

Kiemelt kép: Fortepan

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

Régóta hobbiszerűen futok reggelente és bár sosem terveztem el előre az útvonalat, egy helyszín mégis vissza-visszatért útvonalaim során: a Duna-part. Hogy a csobogó víz morajlása, vagy a város természetes választóvonalának szépsége vonzott a parthoz, nem tudom megmondani, de az biztos, hogy a hosszan elnyúló szakasz különböző pontjain többször kötöttem ki, mint bárhol máshol.

Egy idő után már szándékosan vettem célba minden reggel, mert bár a kőtörmelékeken hömpölygő víztömeg ritkán okozott meglepetést, az azt körülölelő környezet folyamatosan változott. Nyaranta hozzám hasonló kocogók lepték el a partot, esős időben sietősen menedéket kereső turisták hadán kellett átvágnom magam, míg tavasszal a bimbózó farügyeket fotózó fiatalok fókuszából kellett kisietnem. Bár minden nap más volt a társaságom, egy dolog állandó volt – az egymás vállán tornyosuló budai dombokon pihenő házak mögött mindig volt egy daru. Egy daru, amely emlékeim szerint sosem mozgott.

Peckesen állt, daliásan benyúlva a városképbe, mintha kötelezően rakta volna oda a városvezetés, hogy mindenki lássa: itt kérem folyamatosan zajlik a megújulás. Ám mozogni sosem mozgott.

Egy reggel hát fogtam magam és kanyargós utcákon és egyenetlen macskaköveken keresztül elkocogtam a daru lábához. Törekvéseim azonban eredménytelennek bizonyultak, egy néptelen tér egyetlen egyszerű, ám mégis szigorú kapuja fogadott: Építési terület, illetéktelenek belépni tilos.

Aznap éjjel álmatlanul forgolódtam, gondolataim pedig vissza-visszatértek a daruhoz, illetve a felderítéséhez kapcsolódó kudarcomhoz, így hát fogtam magam és az éjszaka közepén futásnak eredtem.

A lábához érve azonban ismét csalódnom kellett: bár a reggeli derengést felváltotta az éji sötét, a néptelen tér és az illetékteleneket visszafordító tábla változatlan volt. Egy padra roskadva búslakodtam, magamban átkozva a darut, amely semmilyen rejtélyt, vagy annak fondorlatos megoldását nem rejtette számomra: ez csak egy egyszerű daru volt, amelyet itt hagytak egy építési folyamat közepén.

Épp a daru változatos ócsárlásával voltam elfoglalva, amikor nyikorgásra lettem figyelmes. Az illetékteleneket visszafordító kapu megmozdult, mögötte pedig egy árnyék suhant át. Gyorsan odaszökkentem és még azelőtt, hogy a kapu becsukódna, besurrantam mögötte. A daru végeláthatatlan lépcsőin döngő léptekkel ment felfelé az árny, én pedig tisztes távolból ugyan, de követtem.

A lépcső tetején lévő vezetőülés mögötti ajtó résnyire nyitva állt, így be tudtam kukucskálni. Egy pocakos férfi kopaszodó kobakjának hátulját láttam, amint leül az ülésbe. Barna papírpohárban gőzölgő automatás teát (a citrompótló illata azóta is az orromban kering) helyezett a mellette lévő asztalra, amin egy alufóliába csomagolt vajas zsemle száradó maradványain lakmározott két kíváncsi légy.

Ebben a pillanatban a darus mozgásba lendítette a karokat, én pedig izgalommal vegyes áhítattal figyeltem, ahogy a koromfekete égbe vesző hosszú kampóval munkának lát. Először a Bazilika szétszórt tornyait pakolta vissza a helyükre. Majd a Hősök terén felcserélt szobrokat tette vissza a helyes sorrendbe, a honatyák kaján mosollyal kísért elismerő pillantásaiért cserébe. Ezután a kissé elbillenő Szabadság-szobor zöldjébe akasztotta be a kampót, hogy kiegyenesítse. Majd fogta a Parlament kupoláját, amelyet lefújt a hideg szél és papírcsákóként úszott a vízen és visszahelyezte az országház tetejére.

Így munkálkodott egész éjjel, hogy a város ugyanabban a formában keljen fel, ahogy éjjel nyugovóra tért. Mielőtt befejezte volna az aznapi munkát, a darus még játékosan visszahelyezte a Lánchíd elkóboroló kőoroszlánjait, s a kampós véggel még némi cirógatást is kiosztott nekik. Végül oldalról megfogta egy szivárvány oldalát és belemártotta a kanyargó Dunába.

Kiemelt kép: Fortepan / FŐMTERV

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

Pusztaszeri út 47. – Elvágyódás Rózsadombról, a Schwégerék története

Ez a ház egy Horthy tiszt villája volt, úgy mesélték.

A kommunisták elkobozták, tanácsi lakások lettek benne, IKV kezelésbe került, így kellően lepukkadt.

Nagymama hat gyerekes, három műszakos szövőnő volt. Nagypapa szövőmester. Ezért kiutalták részükre az ötvenes években. Így vetődött egy melós család a budai elit kellős közepébe.

Itt nőttek fel a gyerekeik, akik aztán ideházasodtak: egy család – egy szoba. És várták, hogy lakást kapjanak. Lassacskán tizenegy unoka cseperedett, napközben leginkább nagymamára hagyva.

Furcsa család volt a miénk a szomszédság szemében. Budai értelmiségiek és diplomaták közé kavarodott „prolik”.

Nagyfater nem értette a világot. Mindig „rosszul döntött”. A harmincas évek Horthy nyomora elől kigyalogolt bányásznak Belgiumba. De hazajött, amit sokszor szemére is hánytak. Elvette
nagymamát, egy félig zsidó lányt, így mindig menekülniük kellett. A harctéri események elől is iszkolt. Ez később jól jött, mert Rózsadomb egyedüli antifasiszta ellenállójaként találkozókra járhatott. Rengeteget ivott, általában az Ürömi utca előtti Pléhkrisztusnál szedték össze a fiai.

Ötvenhatban, mint kommunistát akarták elkapni, akkor a pincében bújtatta a család.

Nagymama a kor hősnője. Mivel nagyfater elitta a pénzt, ő tartotta el a családot. Rendkívüli képességgel főzte majd alakította át az olcsó kajákat. Azok a derelyék! Néprádióban operát hallgatott, gyönyörűen áriázott, Radnótit és Jókait olvasott OK kiadásban. De ő csak hat elemit végezhetett.

Öreg korára papa megszelídült, és ekkor más hóbortos tevékenységei miatt a család bohócává vált. Tetteiről anekdoták keringtek. Képes volt megenni a beáztatott mosogatórongyot, azt hitte, bableves. A kotyogót rendszeresen a sparhelten hagyta, így a kávé a plafonon kötött ki. Szakadt oldalkocsis motorokat szerelt, volt Velorexe is, amit rózsaszínre festett. A járgányai sosem működtek, örökre
megmaradtak emlékezetünkben sufnibéli káromkodásai, vagy amikor sallerozás során felgyújtotta a garázst.

Emlékszem a verandán a hatalmas szővőgépre, majd apukám kis kötödéjére, ahol bedolgozóként gyártott pulóvereket egy kispesti KTSZ-be, később butikoknak. 16 órát dolgozott, már hajnali 4-kor kattogtak a gépek, apám folyamatosan káromkodott, mert a kötőtűk állandóan ledobták az anyagot. De először lett Wartburgunk, színes TV-nk a családban! És hajtott minket, hogy tanuljunk.

Gyerekként ez a ház maga volt a szabadság. Mindig bandáztunk. A KKKI mögül jártunk haza egy kukoricásnak hívott (sosem volt ott kukorica) földúton száguldozva a már említett szakadt motorokkal.

Néha a sufnit is felgyújtottuk, mikor utánoztuk a sallerozást. Valahogy túléltük.

Kicsiként nem jártunk oviba, nagymama volt az óvoda. Vérhalom térre jártunk kannás tejért, Gugger-hegyre galagonyát szedni, József-hegyi kilátóhoz szánkózni.

A Törökvész úti isiben örültek nekünk, javítottuk a statisztikát. Végre valakik a munkásosztályból a sok értelmiségi között. Csak felnőttként gondolkodtam el azon, minket miért nem hívtak szülinapi zsúrokra.

A Füredi építésének hála, a ház egyre üresedett. Nem értettem, miért akar valaki innen lelépni. Hiszen, mi srácok olyan jól éreztük magunkat! De akkor egy panel maga volt a valóra vált álom.

Próbáltuk elérni, hogy az a családé lehessen a lakás privatizáció során. Persze azonnal műemlék listára került. Később az vette meg, aki a Műemlékvédelmi Felügyelőségnél volt nagyelvtárs. Nagypapáék
is egy zuglói panelban kötöttek ki.

Mára, igazi villa lett, de ódon barokkos bája eltűnt.

Kiemelt kép: Fortepan / Kovács Márton Ernő

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

Nagyapám „tősgyökeres” óbudai volt. Felmenői között volt sváb, osztrák, felvidéki magyar és szlovák: a Monarchia alkotta ötvözet. Édesapja, a dédapám első felesége korán meghalt, három kislány maradt utána, így gyorsan új asszony után kellett néznie, ő lett a dédanyám. Ráadásul dédapám egy balesetben a fél karját elvesztette, így küzdelemmé vált a mindennapos megélhetésük. Ószeresként járták az országot, miközben dédanyám egyik gyereknek a másik után adott életet, majd néhány hónapos korukban – talán a nélkülözés és a vándorló életmód miatt – temette is őket.

Szegénységükön talán enyhített valamelyest, hogy nagyapám az I. világháború után sok magyar gyerekhez hasonlóan egy holland családhoz került, akik nagyon megszerették, örökbe is akarták fogadni. Ám nagyapám végül mégis hazatért, és a Goldberger Textilgyárban – a Goliban – talált munkát.

Nagymamám egy alföldi tanyáról szökött csendőr édesapja elől a fővárosba, és szövőnőként helyezkedett el, ahol is összeismerkedett nagyapámmal.

– Szép, mint Marlene Dietrich – udvarolt neki nagyapám.

– Pedig ő nem is volt annyira szép! – mondogatta nagymamám még évtizedek múlva is sértődötten.

Édesanyám a 30-as évek közepén született Óbudán. Kisgyermek korától kezdve súlyos tüdőbetegséggel küzdött, ezért nagyanyám ott hagyta a textilgyárat és a Laktanya utcai ház házmesteri teendőit látta el. Az itt végzett szemétszedés, ház és utcatakarítás, a közös WC-k rendbetétele és egyéb borzalmas munkák fejében ingyen lakhattak.

Nagyapám öccse, a nála 20 évvel fiatalabb Józsi, 1944 végén – igen rossz megfontolásból – belépett a Nyilaskeresztes pártba.

– Ez a gyerek megőrült – jelentette ki nagyapám.

Így nagyanyám házmester kulcsait használva éjjel betörtek a szomszédos pártirodára, és ellopták az óvatlan „Józsi gyerek” dokumentumait.

Az ostromot is a Laktanya utcában, illetve a Fő téren levő óvóhelyen vészelték át, majd az aprócska lakásba kéretlen vendégeket kaptak, néhány szovjet katonát szállásoltak el náluk.

Édesanyám ekkor 9-10 éves volt, és nagyszüleim rettentően féltették, nehogy a „vendégeknek” kétes gondolataik támadjanak. Ezért amikor a szovjetek „otthon” tartózkodtak, ő csak a konyhában, egy ócska fotelben, pokrócokba burkolózva mutatkozhatott előttük:

– Beteg a kislány – mondogatták szülei, ami nem is volt teljesen alaptalan.

A katonákhoz időnként eljött egy fiatal tiszt is. Nem tudni, hogy nagyszüleim szűkös helyzete, vagy fotelben ülő sápadt kislány hatotta meg, de sosem érkezett üres kézzel. Mindig akadt nála valami csekélység, ami akkor és ott bizony életmentőnek számított: hol egy üveg méz, egy darabka vaj, kis zacskó dió volt az ajándék. Majd egy napon vállára dobott tekerccsel – egy gyönyörű perzsaszőnyeggel érkezett.

– A kislánynak – magyarázta, és a szőnyeg édesanyám életének kísérője lett.

Ezen hasalva olvasta a kötelező olvasmányokat, az egyetemi jegyzeteket, majd az önálló háztartásba, az édesapámmal közös otthonba is vitte magával. Az előszobában találta meg helyét. Már fosztott a széle, kirojtosodott, és helyenként megkopott, de nekem a hazaérkezést jelentette. Mígnem…

A szomszédban egy szüleimnél idősebb házaspár lakott. A szemközti hölgy: Klotild, édesanyám: Matild, mint a két palota a Ferenciek terén. Az ismeretségből barátság lett, majd szomszédaink vendégségbe hívták szüleimet. A lakásukba érve édesanyám pillantása szinte azonnal egy szőnyegen akadt meg, és még a szava is elállt.

– Milyen szép szőnyeg – jegyezte meg végül, a mi perzsánk ikertestvérét látva.

– Kettő volt belőle, de a ruszkik elvitték! – morogta a szomszéd, ám még így is érződött hangján a visszafogott harag.

Édesanyám semmit sem szólt. Viszont hazaérve azonnal összetekerte a szőnyeget és a pincébe száműzte. Több mint negyven év boldog együttélése után itt végzett a gyönyörű perzsával az enyészet.

Kiemelt kép: Fortepan /Album037

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

Egy tradíció, ami összeköt -Buzogány gyakorlat

Mindig büszkeséggel töltött el, hogy az óbudai Árpád Gimnáziumba jártam. Van itt egy olyan tradíció, ami generációkat köt össze. 1975-ben Felhősi Kati néni, a testnevelőtanár betanított egy buzogánygyakorlatot hazánk felszabadulásának 30. évfordulójára. Ez olyan sikert aratott, hogy a ballagás zárásaként az udvaron kb 40 lány bemutatta a végzősöknek.

Én 1980-tól tanultam a gimnáziumban. Az elsős lányoknak a
buzogány a testnevelés tananyag része volt. Volt egy futás és egy
gyakorlat, és kb hatvanan csináltuk. Minden évben más zenére futottunk és másikra buzogányoztunk, és még ma is, ha meghallom azt a zenét, képzeletben lódul a karom, és tudom, mikor, hogyan forgattam a buzogányt! Indítom a kis malmot és a nagy malmot, melyek a legnehezebbek voltak, és közben számtalanszor alaposan fejbevágtuk saját magunkat. A nagy malom mindig a zene csúcspontján, refrénjén került sorra, és óriási tapsot kaptunk érte! És
bármennyire lógott a nyelvünk a sok futás és a gyakorlat végére, boldogan csináltuk meg sokadszorra is. Rettenetesen büszkék voltunk rá, hogy mi mit tudunk!

Mire én odakerültem, a ballagás végén már sötétben került sor a fehéren világító fejű buzogánygyakorlatra. Mindenki teljesen fekete ruhában volt, és izgatottan, zsizsegve vártuk, mikor kerülünk sorra. A ballagás az Amfiteátrumban végződött, ott voltak a beszédek,
jutalmazások, majd kivonultak a ballagók, lekapcsolták a fényeket, és kezdődött az előadás! A MI BUZOGÁNYUNK! Leírhatatlan érzés, ahogy futás és gyakorlat közben kaptuk a tapsokat, láttuk, hogy a környező házak erkélyein emberek állnak, az utcákban megáll a forgalom, és minket néznek. Meglepődve, csodálkozva és elmosolyodva nézik a sok kis hullámzó, guruló fénygömböt, a buzogány által húzott fénycsíkokat, és akkor kicsit megállt az idő, és mindenki belefeledkezett a pillanatba. Ez az az érzés, amit mi, Árpádosok őrzünk magunkban.

Később lett egy levonuló dal, a József és a színes szélesvásznú álomkabátból Az álom teljesül című dal. „Mindenkinek azt kívánom,
hogy boldog legyen ez a szép világ!” Ezt mintha nekünk írták volna. E dallam hallatán ma is könny szökik a szemembe és sűrűn kell pislognom. Minden emléket felidéz! És ehhez a dalhoz a diákok annyira ragaszkodnak, hogy ma is Józseffel búcsúzik a gimnázium a végzősöktől!

Szülőként nagyon különleges pillanat volt, amikor a gyermekeim később idejártak, a lányom hazahozta a buzogányt gyakorolni, én kézbevettem, és mint aki tegnap rakta le, megmutattam, mit fog ő is tudni pár hónap múlva. Persze a mozdulatok kicsit berozsdásodtak, de nem felejtettem el. Én pedig büszkén villogtam, hogy mit tudok. A lányomék idején már színesre szerelték át a buzogányokat, így azóta évente változik a látvány, és igen, lehet felülmúlni a korábbiakat! Nagyon kreatív a mostani testnevelőtanárnő, Fekete Andrea, aki évfolyamtársamként, Árpádos diákként élte át ezt a hagyományt! Ő
egy könyvben megírta a buzogánygyakorlatok történetét, megörökítve sokunk életének e fontos eseményét. Az ő munkájának is köszönhetően ma már komoly vizsgarendszer épült ki, számít, ki milyen hamar tanulja meg és vizsgázik a gyakorlatból. Lelkesedésből nincs hiány, a ballagáson több, mint 200 lány adja elő a gyakorlatot! (A csúcs 234 fő volt.)

És hogy milyen ereje van ennek a hagyománynak?Felmerült egy ötlet, és azóta dédelgetünk egy tervet, egy álmot Fekete Andrea tanárnővel. Azt, hogy 2 év múlva, a buzogánygyakorlat 50 éves
évfordulóján mi, a vállalkozó szellemű öregdiákok is megtanuljuk a gyakorlatot és „beállunk újra a tornasorba” együtt a gyerekekkel! Biztos vagyok benne, hogy lelkesedésből nem lesz hiány! Az egy csoda lesz, amikor együtt buzogányozunk, a diákok és mi, 12-50+ éves korig. Csak legyen elég hely az Amfiteátrumban!

Kiemelt kép: Fortepan

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

Ha Újpest, akkor Egger Béla. Ha Egger Béla, akkor az Első Osztrák-Magyar Villamvilágítási és Erőátviteli Gyár. Ha EO-MVE, akkor Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. Ha pedig Egyesült Izzó, akkor Tungsram. Ha Tungsram, akkor már Bay is van.

Bay Zoltán fizikus, atomfizikus, az MTA tagja, a XX. század világviszonylatban is meghatározó természettudósai és feltalálói közé tartozik.

1936-ban Aschner Lipót, az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. akkori vezérigazgatója hívta meg a társaság kutató laboratóriumának vezetésére. Bay Zoltán elfogadta a meghívást, és Újpesten dolgozott egészen 1948-ig. Nevéhez fűződik a magyar Holdradar-kísérlet, a fotoelektron-sokszorozó és a fénysebességre alapozott méterdefiníció.

A Holdradar-kísérletet 1946 januárjában hajtottak végre, lényegében egy időben az amerikai J. H. De Witt kutató csoportjával. A kísérlet lényege az volt, hogy a Földről a Holdra küldött radarjelek visszaverődését érzékeljék. Jelentősége: ez volt az első alkalom, hogy az ember „elért” egy Földön kívüli objektumot, maga a kísérleti technika pedig hamar a radarcsillagászat — a csillagászat új ága — alapjává nőtte ki magát. (A kísérlet tudományos jelentősége szempontjából meg kell említeni, hogy a radarcsillagászat igen fontos szerepet játszott Albert Einstein általános relativitás elméletének igazolásában.)

Erre a különleges tudományos eredményre utalt Neil Armstrong a Bay Zoltánnal való találkozás alkalmával: „Ön az aki előttem járt a Holdon”.

Kiemelt kép: Fortepan / Szalay Zoltán

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

Újpest, Árpád u. 75. és a Jókai utca 2b földszint

Ma már az épület nem látható, mivel a nagyváros központi kiépítésének áldozatul esett, de én, Morvay Márta, 84 éves unoka még jól emlékszem a házra, az utca fronton, a földszinten Aschummbrenner virágüzletre. Első emeletén dr. Morvay Zsigmond nagyapám közjegyzői irodájára, a nagy kertre, ahol még gyerekeskedtem, mint Morvay unoka.

A nagyapámról szól a történet, aki különleges ember volt. Nagyváradon született 1884-ben. Itt születtek gyermekei, itt védte, mint ügyvéd 1928-ban a nagyváradi diákprogrom idején a helybéli magyar diákokat. Emiatt koncepciós per keretében halálra ítélték. Dr. Morvay Zsigmondot egy Budapesten halálra ítélt köztörvényes román bűnözőért fogolycserével kicserélték. Így úszta meg a halált. A történet olvasható az öcsém, Morvay László tűzzománc grafikus életrajzi könyvében.

Még Nagyváradon alsóházi országgyűlési mandátumát, mint munkáspárti képviselő kezdte el, majd Újpestre kerülve az Árpád u. 75-ből, közjegyzői irodájából látta el a későbbiekben. Innen adta férjhez kedvenc lányát, az Édesanyámat, Morvay Mártát. Itt kívánom megjegyezni, hogy Édesapám neve Pöschl Antal lett volna – német származású –, de házasságkötése után nagyapám adoptálta az akkor már félárva Édesapámat. Így én már 1939. július 19-én Morvay Márta Juditként születtem. A közjegyzői iroda folyosóján van Édesanyámék eljegyzése képe, melyen szerepel nagyanyám testvérének képe is, aki Horthy tábornoka volt, Fráter Tibor.

Nagyapám bal oldali ember volt, igen csak szeretett mulatni. Mikor fogolycsere révén Pestre került a Pece-parti Párizs (ahogy Nagyváradot Ady nevezte) cigányprímása is utána jött. A kártyát sem vetette meg. A Hónaposak újságírói körével, Adyval, Fehér Dezsővel, Krúdyval, Juhász Gyulával, Emőd Tamással nagyváradon együtt mulatozott és később a Megyeri csárdából is csak akkor volt hajlandó hazamenni az Árpád utcába, ha kisunokája – már mint én – arra kérte. Baloldaliságát jól bizonyítja a ,,Hit, erkölcs, tudomány” című könyvben szereplő beszélgetés Schweitzer József főrabbival, akinek az életét mentette meg Auschwitztól, mert alkalmazta őt mint egyetemi joghallgatót saját közjegyzői irodájában. (lásd a könyv 186. oldala)

Sajnos háború idején már sokat betegeskedtek feleségével, Fráter Margittal, akivel sokszor Esztergomba menekültek Édesanyámékhoz, akivel mi 1942 óta ott éltünk. Sajnos a Jó Isten nem adott számukra hosszú életet, 1945-ben, illetve 1946-ban meghaltak Újpesten. Itt is vannak eltemetve a Megyeri úti temetőben, a 66-os parcella. 3. sor 63-as sírhelyén, ahol sajnos már csak unokái, én Morvay Márta és testvérem Morvay Miklós látogattuk sírjukat halottak napján. Mindketten már 82 év felettiek vagyunk.

Halálok meggátolta, hogy gyerekeik Morvay Judit, Márta (ő az Édesanyám), Tihamér és László szenvedését a Rákosi éra alatt – akik szintén Újpesten a Jókai utca 2 b földszintjén laktak – végig nézzék. Akik borzasztó körülmények között laktak – három család zsúfolódott össze egyetlen lakásban. Ez a ház még jelenleg is áll.

Morvay Judit

műanyag-hegesztőként boldogult és tartotta el családját. Tihamér sporttudósító volt, újságírói tehetségével a Népsportnál dolgozott, ahol 1956-ban az oroszokról írt cikke miatt börtönbe zárták, megkínozták, veséjét leverték. Kiengedése után már nem mehetett vissza újságírónak. László villanyszerelő lett a Ganz Mávagban. Híres versét, az Amnesztiát 1956-ban írta. Ő volt a Vitray Tamás által vezetett Ki mit Tud? hőse, később a könyvarchívumban dolgozott. A változás éveinek kimagasló politikusa, Bajcsy Zsilinszky Társaság megalapítója, vezetője. Feleségével együtt kisgazdapárti tagok. Sírjuk a Megyeri temetőben van.

Nagyapám mind a négyükre büszke lenne, hogy a megpróbáltatások ellenére is boldogultak. Mi unokák hárman, akik élünk büszkék vagyunk dr. Morvay Zsigmondra és szüleinkre.

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

1963 júliusában költöztünk fel Székesfehérvárról Budára, a Déli pályaudvar állomásfőnöki lakásába. Az iskolakezdésig egy hónapunk volt, hogy a lakberendezést is elintézzük. Már jártunk néhányszor Budapesten Édesapám kalauzolásával, de a továbbiakban Anyukámmal intéztük a vásárlásokat.

Előszobafalhoz szükséges felszereléseket kerestünk, a Nagykörutat jártuk. Akkoriban nem volt árubőség, sok üzletbe benéztünk, mire kaptunk megfelelő holmikat. Néztük a kirakatokat, ismerkedtünk a várossal.

A Visegrádi utcával szemben a Nagy Ignác utcához közel, láttuk az akkor népszerű Latabár Kálmán monoklis fényképét, egy fodrász kirakatában. Egy közeli üzletben megvásároltuk az előszoba tükröt. A Visegrádi utcánál egy Népművészeti bolt kirakatában lévő gyönyörű torontáli szőnyeget néztük ki a nappalinkba, következő vásárlási céllal. Tovább haladva megcsodáltuk a Vígszínház épületét. Elhatároztuk, hogy bérletet veszünk a következő szezonra. Korábban még nem jártunk benne, az Erkel Színházba diákelőadásokra szoktunk felutazni Fehérvárról.

A Szt. István krt. másik oldalán a Honvéd utca sarkán, akkoriban volt egy nagy Vas-és edénybolt, ott megtaláltuk az előszobafal többi kellékét.

Nyári rekkenő melegben, ebédidőben, boldogan feltülekedtünk a Falk Miksa utcai megállóban a beérkező 6-os villamosra. A nagy tömegben helyet kerestünk a sok csomaggal. Vigyáztunk, nehogy valami elvesszen, aggódtunk az esetleges zsebtolvajok miatt, próbáltunk kapaszkodni. Jött a kalauz, jegyet váltottunk. Az elhelyezkedés izgalmai miatt, nem vettük észre a Nyugati pályaudvart. Közben haladt a villamos, csilingelt, megállt, utasok cserélődtek, izzadtunk. Alig vártuk, hogy megérkezzünk a Moszkva térre, ahol átszállhatunk a 61-es, vagy 59-es villamosra, és egy megálló után már megpillantjuk a Déli pályaudvar modern, csupa üveg betonlábazatú utas csarnokát.

Egy idő után hiányoltam a Dunát, feltűnt, hogy mintha már régen ott kellene lennie. Előző vasárnap jártunk a Margitszigeten, láttuk a Duna-parti panorámát, a várat. Hol van, miért megy ilyen sokáig ez a villamos? Aztán elérkeztünk a Blaha Lujza térre, a Nemzeti Színház épületéhez. Ez már végkép gyanússá tette az út hosszúságát. Rájöttünk, hogy fordítva szálltunk fel, a Móricz Zsigmond körtér felé haladunk. Hogy miért nem szálltunk át a másik irányba tartó villamosra? Ezt már nem tudom. Talán akkor már ültünk, és hősiesen szorítottuk csomagjainkat, nyeltük az éhkoppot.

Végre bedöcögtünk a körtérre. Érdeklődtünk, hogy juthatnánk el a Déli pályaudvarra? Villányi úti végállomásán felszálltunk a 61-es villamosra. Közben ismerkedtünk a Margit Gimnázium, a József Attila Gimnázium, Szent Imre templom, a Feneketlen-tó, a Kertészeti Főiskola látványával. Majd az Alkotás utcán láttuk a MOM épületét, a Testnevelési Főiskolát, a Sport Kórházat és egyéb házakat. Végre feltűnt otthonunk a Déli pályaudvar!

Félig bosszankodva, fáradtan meséltük kalandunkat Édesapámnak. Nevetve vígasztalt minket.

Tehát részt vettünk az „Ismerd meg Budapestet” mozgalomban. Végül is ugyanúgy a 6-os, 61 villamossal közlekedtünk, csak jóval hosszabban.

Kiemelt kép: Fortepan / FŐMTERV, Domonkos Endre

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

Hídpénz

Anyai nagymamám családja az 1920-as évektől Rákoscsabán lakott, mely 1950-ig önálló település volt.

1944-ben, ahogy közeledett a front, a német megszállókat képviselő Wehrmacht Rákoscsabát militarizált zónának nyilvánította, így nagymamám családját is kitelepítették.

Előtte még nagymamámnak, aki a Deák téri Evangélikus Leánygimnázium növendéke volt, meg kellett tapasztalnia, ahogy a zsidó származású osztálytársai az egyik hétről a másikra hirtelen, bármilyen magyarázat nélkül „eltűntek”, köztük a padtársa és az egyik legjobb barátnéja.

A kitelepítés előtt Rákoscsabán is embervadászatot tartott a Gestapo, 1944 őszén pedig a Waffen SS katonái a főutcán páncélos harci járművek és farkaskutyák társaságában végighajtották a városka zsidó származású polgárait, akik közül a legtöbben sajnos soha nem térhettek már vissza otthonaikba.

Nagymamám a húgával és az édesanyjával egy, a Hegyalja út 15. szám alatt lévő lakásban húzták meg magukat, melyet egy külföldre menekülő zenetanár családi barátjuk adott nekik jutányos áron bérbe. A dédapámat kényszer sorozták, majd szovjet hadifogságba került a kistarcsai gyűjtő és internálótáborba, de ez már egy másik történet. 1944 karácsonyán a Hegyalja úti házat lebombázták, nagymamámék szerencsére még előtte levonultak az óvóhelyre.

Budapest ostromának három hónapja alatt az óvóhelyen a fagyott sárgaborsó konzerven kívül néha jutott még szintén fagyott kakaóbab, illetve a dezertált honvédek elhagyott lovait vágták le, így az ünnepnapokra és vasárnapi ebédre akadt lófasírt és lógombóc leves is. Nagyim azóta sem bír ránézni a lóhúsra és sárgaborsóra sem.

1945 februárjára a sikertelen kitörési kísérletet követően előbb a légicsapások maradtak el, majd a Gellérthegy és a Tabán felől a rommá lőtt budai Vár ágyúzását is beszüntették. Lassan elhallgattak a légiriadó szirénái és ez elgyötört emberek kimerészkedtek az óvóhelyeikről.

A szovjet megszállás, mely a budapesti gettóban bujkálók számára felszabadítást jelentett, három hullámban zajlott. Nagymamám azt mesélte, hogy az első hullámban az elit páncélos gárdahadtestek és a szovjet Távol-keletről származó lovashadosztályok legyőzték a magyar-német csapatokat és nyilas csatlósaikat, majd ezután megfélemlítésképpen ráengedték a lakosságra a kiéhezett és elállatiasodott sorkatonákat. Végül a harmadik hullámban a Vörös Hadsereg katonai rendőrsége és az állambiztonságiak (NKVD) rendet raktak az erőszaktevő vagy különösen renitens kiskatonák agyonlövésével és beállhatott a stabil megszállás.

A 18 éves nagyanyám a 6 évvel fiatalabb húgával az apjuk keresésére indultak, mert egy dezertált, bújkáló honvédtiszt családi ismerősük megadott nekik egy pesti címet, ahol érdeklődhetnek a hadifoglyok holléte és hogyléte felől.

Útjukat betört kirakatok, kifosztott üzletek, kiégett tankok, agyonlőtt katonák holtestei és kóbor lovak szegélyezték, találtak még néhány átlyuggatott Jókai Mór regényt is az utcán a könyvtár kifosztott épülete mellett.

A visszavonuló német csapatok a Dunába robbantották az összes budapesti hidat, így csak pontonhidakon keresztül volt biztosítva a kapcsolat a budai és a pesti oldal között.

A pontonhídnál meggyötört, legfeljebb huszonéves orosz kiskatonák álltak strázsát, akik a háború éveiben mindenre kiéhezetten elvadultak. A 18. életévét nemrég betöltött nagyanyám a 6 évvel fiatalabb húgával egy üveg Unicummal próbálta őket megvesztegetni, hogy átengedjék őket a pontonhídon. A katonák azonban éhes tekintettel, fenyegetően körülvették őket, erőszakra készen, szemeikkel képzeletben levetkőztetve a fiatal lányokat. A nagyim ekkor elkiáltotta magát, hogy „Lues, lues”, mely a szifilisz széles körben ismert orvosi latin neve volt. Erre az orosz kiskatonák, akik rettegtek a nemi betegségektől, hátrahőköltek, a parancsnokuk kitépte az Unicumos üveget a húga kezéből, meghúzta, majd elégedetten intett a bakáinak, hogy megnyithatják a sorompót és átengedve őket a pontonhídon, melyet alant a zajló Duna jege bolygatott.

Kiemelt kép: Fortepan / Hámori Gyula (Deák Téri Evangélikus Gimnázium)

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

Westend

A kilencvenes évek elején kerültem fel Budapestre. Túlzás nélkül mondhatom, hogy az életem új szakaszába lépett. Nem csak az egyetem és a kollégiumi lét volt új számomra, a város a maga méretével, korábbi lakhelyemtől eltérő életritmusával is változást jelentett.
Nagyjából egy hónapja koptattam az egyetem padjait, amikor István, egyik pesti évfolyamtársam az utolsó előadás után így fordult hozzám:
– Kajás vagyok. Menjünk el a Westendre.

Egyszerre kordult meg a gyomrom, és fújt bennem riadót a védekező mechanizmus, ami kiszúrta, hogy az említett Endre egzotikus vezetéknevével együtt nem egy személy. A patinásan csengő névből egy elegáns és drága helyre asszociáltam.
– Vékony vagyok – válaszoltam, nem az alakomra, hanem pénztárcám vastagságára utalva.
– Én is – legyintett nagyvonalúan.
Lehet. De annyira biztos nem, mint én.

Azonban ezt a gondolatot nem tettem közkinccsé. Az járt a fejemben, megnézek valamit, amit még nem láttam, aztán betérek egy közértbe zsemlét és párizsit venni.

Amíg a villamos végigment a Nagykörúton, megbeszéltük, miként kellene megváltani a világot. Nem kérdeztem utunk céljáról, úgy gondoltam, majd felmérem én magam a helyet. A Nyugatinál leszállva felmerült bennem, hogy a McDonald’s az úti cél. Összevontam a szemöldököm, és tekintetemmel az első közértet kerestem. De István balra fordult, elhaladt a pályaudvar előtt, majd annak másik oldalán befordulva a parkoló mellett is, átvágtunk néhány taxis között, és megérkeztünk a Kánaánba. Az egymás mellett álló féltucatnyi büfé mesés kínálata a mennyekbe repített. Könnyűnek, légiesnek éreztem magam. Ösztönösen szaglászni kezdtem, amikor orromat megcsiklandozta a frissen sült fasírt illata, párás tekintetem mohón tapadt a kéttenyérnyi húst rejtő óriás hamburgerekre, figyelmemet csak a negyven centis, két virslire olvasztott sajttal csábító melegszendvicsek és a hatalmas, feltéttel bőven megrakott kenyérlángosok tudták elterelni. Nagyot nyeltem, ahogy összefutott számban a nyál. Hihetetlen bőség elérhető áron!
– Ezért meghívlak egy sörre – hallottam saját, boldogságban úszó hangomat.

Végül egy hamburgert választottam. Beváltotta a hozzá fűzött reményemet, jóllaktam vele, amit egyetlen hamburger elfogyasztása után nagyjából tíz évvel korábban mondhattam el utoljára.
Később rendszeresen látogattam a West Endet, az akkori Budapest egyik központját. Melósok, diákok, irodisták, turisták, átutazók, lejmoló hajléktalanok, jellemzően kispénzű és nagyétvágyú emberek gyűjtőhelye volt. Aztán ahogy haladt az idő, és fejlődött a város, a büfék helyén elkezdték építeni az újabb kor központját, a plázát.

Kiemelt kép: Fortepan / FŐMTERV, Domonkos Endre

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

Tejfölszőke kislány koromban, a nyolcvanas években Zuglóban laktunk, egy sarokra a kerület határát jelző Körvasútsortól. A szüleim bátran elengedtek a környéken biciklizni, bandázni a barátokkal. A belvárosba ritkán mentünk be, minden bolt elérhető volt a Bosnyák téren, vagy az egészen városiasnak tűnő Örs vezér téren a modern Sugár üzletközpontban. Itt volt a metró is, ami egészen elvarázsolt gyerekkoromban. Ezen a végállomáson egyszer, a családi legendárium szerint 6 évesen rászóltam egy dohányzó usankás szovjet katonára, hogy ki van írva: Tilos a dohányzás. A szüleim halálra rémültek, de valahogy megúsztuk. Amikor mégis valamiért bementünk a Nagykörútra, az igazi ünnep volt számomra. Hiába vagyok budapesti lány, nekem a belváros volt A Város, Zugló kertjeinek nyugalmához képest a körút nyüzsgését egészen elképesztőnek tartottam. Volt egy édességbolt, ahol mindig vettünk tejcsokis törökmogyorót kimérve, az egy kis mennyország volt a számban. A Blaha mellett pedig egy kis kapulajban, a lépcső tetején ott volt a zseníliadrótból készült állatok boltja, ami annyira mesés volt, mintha egy Mary Poppins történetből lépett volna elő. Amikor 12 évesen elkezdem néptáncra járni az Akácfa utcába, akkor kellett megtanulnom egyedül közlekedni a városban. Rettegtem az aluljáróktól, ahol soha nem sikerült a megfelelő kijáraton feljönnöm. Mintha a víz alól kidugtam volna a fejem, hogy megnézzem, merre kell úszni a sziget felé, olyanok voltak az aluljáróból felbukkanásaim, próbáltam belőni, melyik lehet a jó kijárat. Amikor kiderült számomra, hogy akármerre indulok a villamossal, a Dunához jutok, nem tudtam felfogni, azt éreztem, ennek semmi értelme. Nem értettem meg a körút fogalmát. Az első néptáncos év lezárása egy gálaműsor volt az Operett Színházban, ahová a beállás miatt nekünk egészen kora délután meg kellett érkezni. Addigra már 13 éves lettem, és egyedül készültem otthon, míg a szüleim dolgoztak. Kivasaltam a kikeményített alsószoknyát, és sietségemben belerúgtam a könyvespolcba a kislábujjammal. Akivel történt már ilyen, az tudja, milyen kín ez, ráadásul szerintem el is tört, bár ezt akkor még nem sejtettem. Késve indultam, még nem tanultam meg a jó időkezelést, ráadásul soha nem voltam az Operett színházban. Anyukám reggel elmondta hogyan kell odamenni: A November 7-e téren leszállsz a 4-es 6-os villamosról, és sétálsz két sarkot. Könnyű lesz megtalálni. Leszálltam én becsülettel az Oktogonon, ezen a furcsa, 8 szög alakú téren, ami akkor még az októberi szocialista forradalom ünnepének napját, a November 7-e nevet viselte. Annyi minden volt, amit nem értettem, hogy egy idő után már csak legyintettem az ilyenekre. Szóval, miután leszálltam, megtorpantam. Oké, de merre induljak. Öntudatos 13 évesként nem kérdeztem meg senkit, elindultam az egyik irányba sietve. A lábujjam sajgott, és nagyon elveszettnek éreztem magam, mert egyáltalán nem bíztam abban, hogy jó irányba tartok. Amikor a Bábszínházhoz értem, akkor leesett, hogy ez nem jó irány. Ekkor sírtam el magam, mert nagyon késésben voltam, és 13 évesen nem tudtam, hogy elkésni egy próbáról nem a világ vége. Nekem akkor ez az volt. Megfordultam, és a cipelve a vállfán a kivasalt, kikeményített alsószoknyámat, fogamat összeszorítva a fájdalomtól futásnak eredtem. Nem késtem el, még bőven zajlott a színpad előkészítése. Az idősebbek próbáltak megnyugtatni, volt időm magamhoz térni. Lezajlott a próba, az előadás előtt duzzadt kislábujjamat beleerőltettem a néptáncos csizmába, úgy éreztem magam, mintha Hamupipőke valamelyik gonosz nővére lennék. A szüleim szerint az előadáson én voltam a legügyesebb. És ez akkor este nekem elég is volt. Azóta pontosan tudom, mi merre van az Oktogontól. Arra azonban, hogy a Radnóti Színháztól elindulva egyenesen a Blaha Lujza térre tudok átsétálni a Csányi, majd a Klauzál utcán, csak két éve jöttem rá. Budapest még sok évtized után is meg tud lepni.

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

Oh, a csodás Blaha Lujza tér. Örökmozgó, mindig élettel teli, legyen akár a reggeli csúcsban munkába igyekvők, munka után hazafelé sietők, vagy este a „Találkozzunk a Blahán!” éjszakába nekiinduló fiatalság…

Amikor 13 éve Budapestre költöztem az egyetem miatt, a 20. kerületben laktam és a Mammut Bevásárlóközpontba jártam dolgozni, diákmunka volt a mozibüfében. Akkoriban teljesen normálisnak éreztem, hogy napi másfél óra bejutnom dolgozni, oda is és vissza is. Ha én zártam a büfét, mindig nagyon későn végeztem, a Blahán kellett átszállnom az éjszakaira. A négyeshatos akkoriban vált éjjel-nappal közlekedő villamossá, ami nagyban segítette a hazajutásomat. „Nem félsz éjszaka a Blahán várni a buszra?” kérdezte tőlem a család, barátok. Ugyan, hisz szinte minden ilyen várakozás alkalmával történt velem valami, amiből utólag nagyon vicces és jó történetek lettek. Mindig azon gondolkodtam, hogy vajon milyen lehet „a csendes Blaha”, létezik olyan? Bármilyen évszak vagy napszak van, a tér sosem áll meg, a Blahán mindig történik valami.

Volt, hogy egy csapat srác léggitárokkal adtak nekem szerenádot, ahol ki kellett találnom, milyen dalt játsszanak. Egy szerelmi bánatot magából kiadó srác nem örült, hogy Noéminek hívnak, mert az exbarátnőjét is úgy hívták. Volt, hogy egy srác annyira aggódó volt, hogy egyedül várok a buszra, hogy felajánlotta, hogy elkísér, ami bár így leírva veszélyesebbnek hangzik, mint amilyen a szituáció volt, teljesen ártalmatlan volt a helyzet. Mondtam neki, hogy csak akkor, ha nem ugyanoda ül a buszon, ahova én, amire azt mondta, rendben; majd a pesterzsébeti megállómnál láttam, hogy békésen szunyókál a leghátsó ülésen. Mindig is nevetve gondolok arra, milyen lehetett a Dél-pesti autóbuszgarázsnál arra ébredni, hogy a buszsofőr leküld a buszról, mondván Végállomás.

Volt, hogy a villamos képtelen volt továbbindulni a Blaháról, mert egy srác összetört szívvel könyörgött barátnőjének, hogy ne menjen el, mindezt az ajtóban állva, így nem tudott becsukódni. A villamosvezetőnek oda kellett mennie a fiúhoz, hogy döntse el, hogy megy vagy marad, mert a villamosnak muszáj indulnia tovább. A srác pedig csak sírt, hogy ne tegye ezt vele, neki épp most törték össze ezer darabra a szívét. Igazából szívfacsaró volt őt hallgatni, a lány pedig csak ült a villamoson, nem is vett tudomást a dologról.

Hány síró barátnő mesélte egymásnak, mennyire nem foglalkozik vele a barátja vagy a szülei, hány villamos után rohanó tini vagy éjszakai műszakba igyekvő munkások, hány telefonban kiabáló, sértett felek, amiért az utolsó pillanatban mondják le a találkozót…

A Blaha Meki vagy a Blaha gyros? Az örökös kérdés a felejthetetlen bulik utáni étkezde kiválasztása a nap legfontosabb pontja. Széttáncolt, kócos hajjal, fázva, sajtburgerekben vagy pitákban megnyugvást találó komfort, mielőtt hazaesünk aludni.

Akár azt is mondhatnánk, hogy a Blaha Lujza tér az élet összes fent és lent pillanatait magába foglalja egy nap alatt; a boldogságot, a szomorúságot, a fáradtságot, a rohanást, a várakozásban a kikapcsolást, a zene imádatát, a nyüzsgést.

A Blaha Lujza tér Pest soha le nem álló, örökké dobogó szíve, amely a várost folyamatosan élteti és táplálja.

Kiemelt kép: Fortepan / Album040

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

5. Budapest VII. és VIII. ker. 1956 novemberében

1956 novemberében a VII. kerületi Thököly úton is elnémultak a fegyverek. Előjöttünk az óvóhelyekről. 11 éves voltam. Apukám megfogta a kezemet és ezt mondta: „Gyere kislányom megmutatom neked Budapestet, hogy megtudd és jól emlékezetedbe véssed, hogy milyen rettenetes dolgok történtek az elmúlt hetekben, amíg mi a pincében voltunk.”

Apukám elvitt a Thököly út és a Dózsa György út sarkára, ahol a két tornyú református palatemplom állt. Rémülten láttam, hogy a belövések nyomán nagy lyukak tátongtak az oldalában. Az út- kereszteződést egy kiégett orosz tank torlaszolta el. Egy megégett katona összezsugorodott alakját is felfedezni véltem. Megborzongtam.

Ezután elindultunk a Thököly úton a Keleti pályaudvar felé, egészen a Verseny utcáig. A baloldalon, a Kelet pályaudvar irányában a járdán, a fal mellett halottak feküdtek, félig letakarva. Itt–ott láttam valami fehéret, amivel leszórták a sápadt arcú halott fiatalokat. Úgy 15,16 évesek lehettek és azt hallottam róluk, hogy „Molotov-koktélokat” dobtak a házak tetejéről a tankokra, eközben lőtték le őket. Vagy csak meglőtték őket, de lezuhanva a tetőkről szörnyethaltak. Valakik szépen sorban elhelyezték őket a fal mellé, részben letakarva. Az egész utca e szakaszán, mást sem lehetett látni. Sok százan mentek el mellettünk csendben sírva, vagy jajgatva. Sokan keresték hozzátartozójukat.

Apukám megragadta a kezemet és gyorsan tovább vitt-hogy ne lássam sokáig e borzalmakat.

Ezután elvitt apukám a József kőrútra és az Üllői útra is, (VIII. ker.) ahol magas emeletes házakat láttam, amelyeket a bombatalálat mintha leborotválták volna! Félig leszakadt lakások rettenetes látványa fogadott. Megrendítő látvány volt a pusztítás, amit az orosz bombázások okoztak a forradalom leverésével. Az utakon folyt a víz, a széttört csatornák vize. Ez volt 1956. szomorú novembere.

Kiemelt kép: Fortepan / Bolvári László

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

Rákosi kampányígérete

A háború előtt törvényszéki polgári ügyszakos bíróként foglalkoztatott dédapámat 1944 őszén kényszersorozták, ám mielőtt még kivihették volna a frontra, Győr környékén elfogták az előrenyomuló szovjet csapatok.

A kistarcsai gyűjtőtáborba került, ahonnan sok hadifogoly valamelyik távoli GULÁG-on kötött ki a Malenkij-robot keretében. Amikor dédanyám egyszer ételt vitt neki, hogy beadja azt a lyukas kerítésen, egy szovjet katonai őr tarkón vágta a géppuskájával, mire összeesett és egy mint később kiderült, egy kisebb vérömleny keletkezett az agyában, ami pár éven belül megölte.

Az 1945 novemberi nemzetgyűlési választásokon a kommunisták legnépszerűbb ígérete a hadifoglyok hazahozatala volt, de Rákosi Mátyás pártja így is csúnyán leszerepelt.

Dédapám 18 éves lánya, a nagyanyám végső kétségbeesésében, pedig a kisgazdákra szavazott a család, felkereste Rákosi Mátyás titkárságát a kommunista párt (KMP) székházában, hogy számon kérje rajta a kampányígéretét.

Egy egész nap váratták, előszobáztatták, majd Rákosi egyik titkárnője hazazavarta azzal, hogy legalább saját magának ne akarjon rosszat.

Dédapám anyja, az üknagymamám egy igen rafinált bajor származású asszony volt. Amikor a pestújhelyi házába szovjet tiszteket akartak elszállásolni, az asztalra a konyhában használt kávéscsészéket és tányérokat tett ki és az ágyakat is bevetette. A szovjet őrnagynak azt felelte, hogy a házban már lakik egy Igor nevű tábornok és inkább takarodjon el, mielőtt visszatér a szemléről és számonkéri, hogy miért kívánta el tőle a kosztot és a kvártélyt.

Később a család azt eszelte ki, hogy megvesztegették az egyházi anyakönyvezést végző plébánost, aki így a valódi koránál jóval idősebbnek tüntette fel a lefogyott és elgyötörté vált dédapámat 45 éves helyett 60-nak, így már túl idősnek ítélték a Gulághoz.

Mire hazatámolygott 1946-ban csak teával és egy fél pirítóssal merték először megetetni, úgy összeszűkült a gyomra a hadifogságban.

Kiemelt kép: Fortepan / Magyar Rendőr

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

Az érettségi után kerültem először az Üllői út közelébe, a sikertelen egyetemi felvételi során, és az első munkahelyem is a Nagyvárad téri kórház volt. Műtősfiúként szagoltam bele a sebészi szakmába, és reményeimet ez csak fokozta. Az osztályvezetőtől minden segítséget megkaptam az egyetemi felvételi irányába, mert értékelte, hogy autoklávozás közben fizika feladatokkal készülök a felvételire. Az orvosegyetem 6 éve az Üllői út mentén zajlott, ahol a tanszékek elszórva találhatók. Fantasztikus időszak, amely a tanulás, személyiség fejlődés, tudás korábban el sem képzelt szintjére segített mindenkit. Az egyetem után azon kevesek egyike voltam, aki kapott Budapesten állást, a Nagyvárad tér melletti kórházban. Ott lettem sebész szakorvos, és megtanultam a szakmát jó és kevésbé jó sebészektől, de az utóbbiak szerepe is fontos, mert ha nem látod, hogy mit nem kéne úgy csinálni ahogy ők, akkor csak saját tévedéseidből tanulod ezt meg. A kórház sok nagyon beteg embertek látott el, de jó volt ott együtt dolgozni, együtt fejlődni, együtt teniszezni, focizni is a kollégákkal reggeli munkakezdés előtt. Az első pálfordulás akkor volt, amikor az új osztályvezető korábbi munkatársát is magával akarta hozni, ezért nekem távoznom kellett. A váltás szerencsésen zajlott le, mert a gyermeksebészként folytathattam az Üllői úti Gyermekklinikán. Nekem ez jelentős előrelépés volt, mert én egy órás mesterhez hasonlítottam, aki szerette a finom pontos munkát. Szakmailag ez ha hely kimagasló európai szintűnek számított, és komoly fejlődés lehetőségét biztosította a társszakmákkal való szoros együttműködés lehetősége miatt. Számos szakterülettel sikerült közös klinika vizsgálatokat, és kutatásokat végeznem. A gyermeksebész szakvizsga mellett mellkassebész szakvizsgát és PhD-t is letettem. Akkor még csak az oszályvezető gyermeksebészeknek volt PhD-je. Külföldre is mehettem továbbképzésekre, Angliába és Hollaniába. Kilenc klinikával, és egyetemi tanszékkel volt közös közleményem, mindeggyik az Üllői út mentén van. Aztán jött a következő pálfordulás. Az osztályvezetőm nem viselte el, hogy már úgy jöttek a beutalók, hogy ő vagy én lássam a beteget, és bizony előfordult, hogy péntekenként nekem kellett megoperálni az ilyen akut beteget, ha ő már lement a Balatonra vitorlázni. Mivel potenciális vetélytásává fejlődtem a parszolvencia fekete világában, nem maradhattam tovább, de nem csak a klinikát, hanem az országot is kellett elhagynom, mert Budapesten és vidéken is meggátolta, hogy állást kapjak. Mit volt mit tenni, elidultam az Üllői úton kifelé, amíg el nem jutottam a reptérig. 20 évet dolgoztam külföldön. Angliában a legnagyon gyermeksebészeti osztályon. Az Üllői úti Gyermekklinikán szerzett nem csak gyermeksebészeti tapasztalat biztosította, hogy szakmailag elfogadtak, és folytatni tudtam nem csak a szakmámat, hanem a kutatásokat. Az Üllői út mentén nem csak a klinikák miatt volt aktív az életem. Nagybátyám a Ludovikán volt diák és oktató. Anyám élete utolsó 15 évét is az Üllői út menti Kispesti Lakótelepen töltötte. Nővéremnek volt kiállítása a Fuga Galériában, amely az Üllői út vársoközpont irányába való folytatásában van, ahol épp akkor Kurtágh György zeneszerzőnek is volt zene-okatatási programja, akiről egyik lányom írt doktorit, és tárta fel neki Beckett gondolatait a Játszma vége című opera megzenésítése során. Egy éve nyugdíjasként szintén az Üllői út vezetett hazafelé. Az élet úgy hozta, hogy most séta távolságra lakom az Üllői úttól. Bizom benne, hogy állást is találok, ami reményt ad majd nyugdíjas éveimre, mivel felnőtt életem nagyrészének fontos dolgai az Üllői út mentén zajlottak. Az Üllői út továbbra is a város ütőere maradt, ami a Nagykörútról már nem mondható el, mivel onnan sokan elközltöztek. Este 8 és 10 között végigsétálva a nagy házakban csak 2-3 lakásban ég a villany, van olyan kapu, ahol 20 kiadó lakás lakatja függ a rácson, és egyes szakaszokon minden 3-4-ik üzlet kiadó vagy eladó.

Kiemelt kép: Fortepan / UVATERV

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

KÖZVÁGÓHÍD

Fél éve jártam az egyetemre, amikor a téli vizsgaidőszak egyik délutánján futótűzként terjedt a kollégiumban a hír: használt tankönyveket lehet kapni a Soroksári út mellett, a Közvágóhídnál.
OLCSÓN!

Tíz perccel később már úton voltunk a szobatársammal a megjelölt cím felé. Nem bajlódtunk a közlekedés térképen való megtervezésével, és mivel Rákóczi híd annyira nem volt, hogy még egy ideig azt sem tudtuk, pár év múlva lesz, a Déli összekötő vasúti hídon mentünk át Pestre. Járda híján a vágányokon, és amikor jött a vonat, beálltunk a híd tartóelemei közé. Testem átvette a híd remegését, a vonat a fülemben zakatolt, és a hátamon felállt a szőr, miközben meredten bámultam az orrom előtt elhaladó vagonokat.

Mire a Duna túloldalára értünk, teljesen besötétedett. Szemet meresztve lebotorkáltunk a Soroksári útra. Összeszorított ajkakkal néztem szét az addig ismeretlen területen. A városból kivezető út bal oldalán gyengén és enyhén foghíjasan világító utcai lámpák sejtelmes félhomályba burkolták a málladozó házakat és a gyér forgalmú utcát. A másik oldalon lévő dudvás rétre valamivel jobb rálátást nyújtott a Kvassai híd felé vezető letérő, de sok örömöm így sem leltem benne. Valahonnan kutyaugatást hozott a szél. Megborzongtam. Egy ZS kategóriás horror nyitójelenetében éreztem magam. Feláldozható mellékszereplőként.

Átmentünk a házak oldalára, és benyitottunk az első üzlet ajtaján. Egy papírboltén. Udvariasan érdeklődtünk a kapott címben szereplő utca felől, de nem jártunk szerencsével.

– Nem tudom. Talán a szomszédban lévő hivatalban tudják – mondta kurtán az eladó.

Megköszöntük, és átmentünk a szomszédban lévő „hivatalba”. Egy melósokkal és törzsvendégekkel tömött kocsmába. Vágni lehetett a füstöt, ami könnycseppet csalt szemünkbe, és mi szorgalmasan pislogtunk, nehogy észrevegye azt valaki. Pár másodperc alatt megtudtuk, hogy a vendégek rettenetesen utálják az „elitet”, bárkik legyenek is azok Görcsbe rándult gyomorral érdeklődtünk utunk célja felől, balsejtelmünk szerint ott és akkor két egyetemista az „elitbe” tartozott. Szerencsénkre elég ágrólszakadtan néztünk ki ahhoz, hogy nagyon ne lógjunk ki az átlagos vendégek közül. És egy dologban kétségkívül igaza volt a papírbolt eladójának, ott útba tudtak igazítani. Csendben és félsötétben, lábunk elé bámulva baktattunk tovább. Reméltük, elkerüljük a kutyákat, amiknek ugatása továbbra is ott keringett a levegőben.

A kapott segítségnek hála tíz perc alatt megtaláltuk a keresett raktárt. A visszaút már könnyebben ment, nagyjából emlékeztünk az utat tarkító gödrökre.

Amikor a Budapest Parkba megyek koncertre, vagy a vele szemben lévő áruházak valamelyikében vásárolok, mindig eszembe jut a környéken tett első látogatásom.

Kiemelt kép: Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

Tudod, mindig úgy vártam, hogy mehessek a játszóra. Ha kész a lecke. A többiek már mind lent vannak. A Rotyi szélén a focipályánál találkozunk. Ott fociznak önfeledten a fiúk, villognak a menő biciklijeikkel, ott a pingpongasztal is, be lehet szállni forgózni velük. – Hogy mi a Rotyi? Hát a Rottenbiller-park. Az van legközelebb hozzánk, ott a játszó, hintákkal, pörgővel, meg az Úttörőház, előtte a színes lámpákkal megvilágítható szökőkutakkal, amiket soha senki nem látott működés közben. A képzeletedre volt bízva, fiam, ettől lett igazán varázslatos. Télen irgalmatlanul csúszott a sok műmárvány, akkor szerettünk leginkább oda járni. Ide vittelek téged is a játszóra, amikor kicsi voltál, és hazautaztunk a Mamához.

Az ősöreg fák már akkor is vének voltak, de még viszonylag könnyen felmászhattunk a kedvencünkre a park szélénél, az Előd és a Kőrösi Csoma sarkánál. Csak az került be a brancsba, aki ezt megtette. A pártház és a mozi mögött szélesen terült el a préri. Az indiános kalandjaink viszont a Százlépcsőn zajlottak. Tudod, az csak egy domb, alatta rejtélyes pincék – mészkő az egész, mit gondolsz, miért Kőbánya az egész kerület neve, mészkövet fejtettek itt valaha, mi úgy tanultuk, ebből épült az egész Budapest. A helyén meg nagy üreg maradt, a Sörgyár is azért települt ide. A Dreher. Úgy képzeltük, ő volt valaha Kőbánya földesura, gyára volt meg parkjai, ahová jártunk. Azt mondták, ne játsszunk a Százlépcsőn, életveszélyes, szájról szájra járt a történet egy kisgyerekről, aki beesett egy ilyen üregbe, és szörnyethalt. Szerinted hol játszottunk ezek után a legszívesebben? Halált megvető bátorsággal, elvégre ott rettenthetetlen törzsfőnökök lehettünk, folyton fel kellett venni a harcot a „kovbojokkal”. – Nagyapád szerint „káobojnak” ejtsem, úgy helyes. De senki nem úgy mondta közülünk, szégyelltem volna kilógni a csapatból. Ha kovboj, hát kovboj. Számháborúzni is remekül lehetett ott a derékig érő bozóttal benőtt hepehupákon.

Ha messzebbre merészkedtünk, akkor a Csaja lett a célpont. Tudod, a Csajkovszkij-park. Nekünk olyan természetes volt, hogy több ősvadon közül is választhatunk, facsemetéket csak később láttunk közelről, amikor a centenárium alkalmából felépült a Barátság-park. A Csaja ősvadon volt. Zeneszerzők szobrai a sétány mentén. Berlioz, Csajkovszkij, Chopin, Liszt – a Nagyitól hallottam róluk először, röpke kiselőadásaiban mindegyiket bemutatta, ovis voltam még, de a Nagyi – neked Dédi – megtanította elolvasni a nagybetűs feliratokat a talapzatokon. Meg hogy az van odaírva, „Chopin”, de úgy mondjam: „Sopen”. Odajártunk bújócskázni, Robin Hood-osat játszani, meg kutyát futtatni. A vadonba.

A Bari, vagyis a Barátság-park még messzebb esett tőlünk, de onnan nyílt a legjobb kilátás egész Budapestre. Az Óhegyre a családdal is feljártunk. A vadregényes Csősztoronynál néztük minden évben augusztus 20-án a tűzijátékot. Akkoriban csak egyszer egy évben adódott ilyen lehetőség, ezt el sem tudod képzelni, ugye? Amúgy, tudod, a hetedik emeleti erkélyünkről is be lehetett látni az egész budai hegykaréjt – amíg be nem építették a pesti oldalt, aztán a hegyoldalakat is. A Csősztoronynál tűzijátékot nézni, az társasági esemény volt. Együtt a szomszédokkal, szülőpajtásokkal, osztálytársakkal, barátokkal.

Az Újhegy… elsős gimis korunkban társadalmi munkában részt vettünk az egyik tópart kialakításában. Emlékszel, hányszor mutattam neked a 85-ös busz ablakából, valahányszor Kispestről hazabuszoztunk a Mamához? Lehet, hogy már untad is: „Látod, kicsim, itt talicskáztuk a földet, kapáltunk, gereblyéztünk, fiatalon és vidáman. Ez itt jórészt Anya és az osztálytársai műve”. Azt a fura alumíniumszobrot mindig megcsodáltam. A villámgyűjtögető, így hívtuk. Fogalmam sincs, mi a hivatalos neve, biztos nem ez, meg se kérdezd.

Ha egyszer végre visszajössz a túlsó partról, hozd a családodat is. Ha kész a lecke, járjátok végig a kőbányai parkjainkat.

Kiemelt kép: Fortepan / Chuckyeager tumblr

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

A pince

A gyerekeket nagyon sokszor nem lehet megérteni. Azaz, nem lehet megérteni milyen viharok dúlnak a fejükben. Mondom én, aki egy gyerek vagyok. Egyébként sose írok naplót, de ami tegnap történt, az úgy megviselt, hogy gyorsan le kell jegyeznem, amíg még emlékszem rá. Talán ettől enyhül a bánatom.

A két barátommal, Gyulával és Pannival, meg persze a szüleinkkel tegnap elmentünk a titokzatos kőbányai pincerendszerbe. Amíg mentünk a bejárathoz, Panni kis zsebrádiókkal, még kisebb hangszórókkal meg három apró – de nagyhangú – mikrofonnal dicsekedett nekünk.
– Az anyukád megengedte, hogy elhozd ezeket? – álmélkodtunk Gyulával.
– Á, dehogy! – nevetett Panni – elloptam őket.
– Dehát mért? – kérdeztem.
– Hogy egy kicsit ijesztgessük a felnőtteket! Nem is messze a pince bejáratától van egy gigantikus kőomlás. Mi leszakadunk a csoporttól, elbújunk amögött a kőomlás mögött, aztán mindenféle ijesztő hangokat kiabálunk a sok mikrofonba meg hangszóróba! – suttogta lelkesen Panni.
– Jó ötlet! – lelkesedett Gyula is, akinek a lelkiismerete nem hágott tetőfokra.
– Ez tényleg muszáj? – kérdeztem.
– Engem nem nagyon érdekel az a sok hablatyolás a „pince érdekes múltjáról”! – gúnyolódott Panni.
– De akkor miért jöttetek el? – érdeklődtem.
– Mert az ősöket érdekli, és nincsen bébiszitter. Én meg, mint mondtam, nem akarom hallgatni a felnőttek dumáját.
– Esetleg figyelj, hogy jobb jegyeid legyenek történelemből! – jegyeztem meg.
– Légyszi, segíts nekünk! – kérte Gyula.
– Segítenék, ha nem ezekkel a hangos mikrofonokkal kéne dolgoznunk.
– De olyan nehezek! Szégyen lenne nem kezdeni velük semmit! – drámázott Panni. Megsajnáltam. Azonban a következő mondatot csak a szám akarta mondani, az agyam egyáltalán nem…
– Üsse kő! Veletek tartok!

A pince bejáratához az Ászok utcáról kellett bekanyarodni. Furának találom, hogy az egész Kőbányát behálózó óriási, földalatti rendszerbe egy közönséges házsorról kell beballagni. A legrosszabb azonban az volt, hogy pulcsiban meg mellényben mentünk. Pedig meleg nyár volt. Anya azt mondta, lesz még rá szükség, mert hideg van a pincében. A bejárathoz értünk. Már ki volt nyitva az óriási garázsajtószerű kapu. És tényleg! A kinyitott ajtajú pincéből nagyon hideg levegő csapott ki. Anya jóslata valóra vált! Persze csak Panni nem vette fel a kabátot, akárhogy is unszolták a szülei. Meg akarta mutatni, hogy ő kabát nélkül se fázik.

Végre bementünk. Gyönyörű volt a pince. Egy itt dolgozó néni vezetett körbe minket, és minden eldugott szellőzőnyílást és falra graffitizett évszámot megmutatott. Elmondta a nekünk, hogy itt még bicikliversenyt is szoktak tartani. Sajnos nagyon érdekes volt, szívesen maradtam volna, de megláttam a kőomlást, ami mögött nekünk bohóckodnunk kellett, ezért hanyatt-homlok rohanni kezdtem az óriási buckák mögé. Gyula és Panni már ott várt. Arra gondoltam, még nem késő. Még vissza lehet fordulni. Gyula kitalálhatta mit gondolok, ezért a fülembe súgta:
– Megígérted!
A felnőttek most hagyták el a sziklákat. Tiszta volt a terep.
– Mehet! – súgta Panni. El is kezdtük. Kísérteties, nevetős, szürcsölős rémhangokat eregettünk a mikrofonokba. A felnőttek meg féltek és szellemekről rikácsoltak. Aztán megtörtént. Akkorát sikítottam, hogy megremegtek bele a falak.

Eljött a pincébe egy járókeretes néni. Amint meghallotta a sikítást majdnem szívinfarktust kapott. Legalábbis a szívéhez kapott. Mentők vitték el.

Amint hazaértünk én már el is akartam menni a kórházba, hogy érdeklődjek a hogyléte felől. A látogatási idő végéig ültem mellette. Másnap őt is hazaengedték. Már jól volt. Meghallgatták a szívét, és nyugtázták: minden rendben van odabenn. Megnyugodtam.

Ahogy végiggondoltam, mit tettünk, visszaemlékeztem rá, amit régen mondott az apukám: „A bűnözők is kis komiszságokkal kezdik, aztán meg mennek a sittre!” És akkor fogadtam meg: jó gyerek leszek.

Kiemelt kép: https://mapio.net/

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

Nap mint nap átutazok a Szabadsag hídon akár villamossal akár gyalog de sajnálatosan igen kevésszer gondolok a vak bizalomra. Pedig minden átkeléskor, akár egy, két percre is, de rábízom életem néhai Feketeházy Jánosra. Hisz még csak nem is ismertem az öreg építészt. Ismeretségünk és a lehetetlenség kéz a kézben járhatna, mivel a mérnök úr pontosan 160 évvel 3 hónappal és 14 nappal látta meg előbb a napvilágot mint én. Ez több mint amit drága oszmán “baràtaink” nem kívánt vendégségben itt töltöttek nálunk. Azonban most egy kicsit szálljunk el a történelemtől és térjünk vissza a karcsú zöld szépséghez. Születése óta vajon hány száz embernek, beleértve engem is, menthette meg apró és jelentéktelen életét? A jelentéktelent természetesen a zöld kisassszony léptékéhez értem. Hiszem ő akkor is itt lesz mikor mi már a legjobb esetben a föld alatt gondolkodunk azon mit kellett volna még megcsinálnunk, amikor még tudtunk levegőt venni. Ő akkor is nemes feladatának fog eleget tenni. Szerelmeket, barátságokat, családokat, sikertörténeteket fog összekötni és nem utolsó sorban a leghűségesebb pár között teremt kapcsolatot, Buda és Pest között. Mindig is úgy képzeltem el a kèt várost mint szerelmes pár, akik ezer éve ismernék egymást és barátságuk szerelemként született volna újjá. Pest egy karcsú és törékeny porcelán bőrű rövid hajú, zöld szemű lány lenne, aki rajong a versekért és a Nap sütésért. Buda egy nála magasabb gesztenye szín szemű ében hajú, javarészt ingek én járó, olykor dohányszagú ereteljében lévő férfiú lehetne, aki nem csak Pestért de a könyvekért is oda van. Szerelmüket 15 kötelék kapcsolhatnák össze, melyekből az egyik és talán a legfontosabb a hűség. Ez az érzés színe pedig nem más mint a zöld. A zöld kötődés köztük pedig a Szabadság híd, ami amíg áll addig Buda és Pest is hű egymáshoz.

Kiemelt kép: Fortepan / Bokor András

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

Az 1960-as évek elején, kicsi gyermekként nagyon szerettem a „villamosunkat”. A XII. kerületben a Böszörményi úton laktunk, ahol az egy kocsiból álló 59-es villamos közlekedett. Édesanyám naponta használta, így jutott el a Moszkva térre (Széll K. tér), ahonnan a 6-os villamossal utazott tovább a Lenin körútra (Teréz krt.), ahol a munkahelye volt, a Nyugati pályaudvarral szemben. Vásárolni a Fény utcai piacra jártunk, anyukám gyakran vitt magával és én ennek nagyon örültem, mert olyan jó volt villamosozni és sok érdekességet láttam. A villamosvezető egyenruháján piros váll-lap volt, a fején huszárcsákóra emlékeztető fejfedő. A kalauz is egyenruhában volt, a vállán átlósan átvetett hosszú fülű, doboz formájú, kemény kalauztáska, jött-ment az utasok között, árusította a jegyeket, illetve kilyukasztotta a szürkés-barnás kartonból készült heti bérleten a megfelelő négyzetet. A megállókban ő csengetett, ha már nem volt se le- se felszálló és indulhatott tovább a villamos. A csengő nem elektromos volt, hanem mechanikus, a hangja hasonlított az akkori biciklicsengőére.

Ráadásul a mi villamosunk különleges volt, mert gyakran fel volt virágozva, a többi villamos pedig nem. A virágok akkor kerültek rá, amikor a Moszkva térről visszafelé mentünk. Gyakran láttam is egy vagy két bácsit piacnál, onnan hozták a koszorúkat, majd elhelyezték a villamos elején, a vezető ablakának egyik vagy mindkét oldalán, de az sem volt ritka, hogy a villamos hátulján is volt egy-két koszorú. Ilyenkor az ütközőn állva utazott a sötétszürke ruhás, sildes sapkás bácsi, aki vigyázott a koszorúkra, nehogy leessenek.

(Évekkel később láttam, hogy a koszorúk elhelyezésére kampókat szereltek a villamos elejére és a hátuljára, valamint függőleges kapaszkodó is volt, amiben a temető alkalmazottja kapaszkodott.)

Kisgyerekként nem tudtam, hogy a villamosunk a Farkasréti temetőhöz megy, hiszen mi néhány megálló után leszálltunk, sosem utaztunk odáig, nem volt okunk. Nem kérdeztem meg, miért vannak virágok a villamoson, csak örültem, hogy milyen szépen fel van díszítve.

A temetőhöz nemcsak a koszorúkat szállította a villamosunk, hanem a gyászolókat is.

Egy kisgyereknek a 25-30 éves is néni, bácsi, és aki ennél több, az „öreg”. Azt, hogy az „öregeken” sötétkék, sötétszürke vagy fekete ruha van, nem lepett meg. Hogy néhány néni kis kalapjáról „csipke” lógott az arca elé, ami az ajkáig ért, az is megszokott volt. De, amikor először láttam egy olyan fekete ruhás nénit, aki ült és a kalapjáról nemcsak elöl, hanem körben, olyan hosszú fekete fátyol omlott le, ami az ölében végződött, egészen meglepődtem. Ráadásul nem is csipke, hanem olyan átlátszó anyag, amilyen a menyasszonyi muszlin vagy nejlon fátyol volt akkoriban. Anyukám ölében ültem és odaszóltam neki, „anyukám nézd, ott van egy öreg menyasszony”. Anyám gyorsan eltakarta a számat és pisszegget, de a villamos zaja szerencsére minden más hangot elnyomott. Egyébként sem mondtam hangosan, mert állandóan „idomítottak” engem, hogy jól viselkedjek. Láttam, hogy anyám lefelé néz és összeszorítja az ajkait, nehogy elnevesse magát. Hamarosan leszálltunk, akkor anyám egy kis visszafogott nevetést követően elmondta, hogy az nem menyasszony volt, hanem egy gyászoló néni, akinek meghalt valakije. Ő ilyen hosszú fátyollal takarta el az arcát, nem akarja, hogy mások is lássák a sírástól kipirosodott szemét. Soha többé nem láttam ilyen hosszú gyászfátyolt.

Sok éve járok a Farkasréti temetőbe, ahová egyre korszerűbb villamoskocsik vitték és viszik az utasokat. A koszorúkat már nem a Fény utcai piacon vásárolják a gyászolók, hanem a temetőnél lévő árusoktól. A kalauzok helyett alkalmanként jegyellenőrök kérik a jegyeket, bérleteket, de a fiatalok már a telefonjukon mutatják meg, hogy „érvényes jeggyel” utaznak.

Kiemelt kép: Fortepan / Magyar Rendőr

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

A Kis makrancos és a Béke

Ők szobrok, angyalföldi korrajzok, egyidősek az épületekkel, amelyek előtt állnak, és közel egyidősek velem is.

Még nem voltam egy éves, amikor 1955-ben a Nővér – akkor Kilián György – utcába egy akkoriban átadott kis lakótelepre költöztünk. A lakásunk ablakai a Fivér utca felé a térre – ma Debrecen park – néztek. A tér közepén a medence jobb oldalán áll Kisfaludy-Stróbl Zsigmond Kis makrancos szobra, női akt, anya a csecsemőjével, melyet 1951-ben állítottak fel, így őt én eszmélésem óta ismerem.

Egyes lakók közel kerültek egymáshoz, a szüleink barátságából nőtt ki a miénk Pinyó barátnőmmel, és ez már 68 éve tart, jóval túl az angyalföldi éveken. A házbeli gyerekekkel a téren szabadon lábtengóztunk, bújócskáztunk, szám háborúztunk, tornáztunk a porolón, télen a medence jegén csúszkáltunk, a padokon fekete-fehér igen-nemet játszottunk, énekeltünk, szerelmet vallottunk.

Nézegetem azt a fényképet, amit néhány éve bekereteztem és a komódon tartok. Anyu van rajta, bennünket karol, a jobbján a húgomat, a balján engem, a hátunk mögött pedig a Kis makrancos szobor. Bármilyen oldalról tekintsünk is rá, az anya jellegzetes tartása által a szobor mindig felismerhető. Az anya derékból meghajolva szeretettel mosolyogva tartja meg az ölében tekergő, síró gyermekét. Tavasz van, ünneplőben vagyunk, Anyuék házassági évfordulóját ünnepeljük áprilisban, 1964-et írunk, én tízéves voltam, a húgom hat.

Ötven évvel később, 2014. októberben a Kis makrancos szobornál a 60. születésnapunk alkalmából három barátnő áll, K.ZS, Gabi, és én, Forráska, a legelőbb születettek, az év vesztesek, akik a többieknél előbb, épp akkoriban ünnepelték a kerek évfordulót. Születésnapi tisztelgés volt ez az egykori lakóhelyünk előtt.

A Nővér utcában magas kő talapzaton egy kétméteres bronz szobor áll, anya tartja ölében a gyermekét, a felirata Béke. A szobor a Kilián György Általános Iskola – ma Németh László Gimnázium – előtti füves teret díszíti. Kiss István alkotása, 1955-ben állították fel az 1949-ben átadott Kilián György Általános Iskola előtt.

A szobor arca eltökélt, a gyermekét a karjában tartva a békés jövőbe tekint. A szoborral már iskolás korunk előtt találkoztunk, mert már az óvodába is erre vitt az utunk.

A szobor láthatta az iskolába loholásunkat, aggódásunkat a számonkérésektől, majd az órák végeztével figyelhette a hazafelé csoportba verődéseinket, sétálgatásunkat, és fültanúja lehetett, ahogy kamaszodva napról-napra megváltjuk a világot.

Szeretett iskolánk, a Kilián Általános Iskola modern oktatási elveket valósított meg, 1964-ben, IV. évfolyamunkban osztályunk orosz nyelvi tagozatossá vált, kitűnő nyelvoktatásban részesültünk, német nyelvtanulásra pedig iskolai szakkörben nyílt módunk.

A közeli Vasas Sportklub kézilabdacsapatához 10 éves korunkban, 1964-ben csatlakoztunk. Heten, Katus, Pinyó, Manó, Menyus, K.ZS., Muts Éva és én együtt tanultunk, sportoltunk, és a Kilián György Gimnázium angol nyelvi tagozatán tanultunk tovább. A gimnáziumi évek végleg megszilárdították a barátságunkat, ami az érettségi után sem lanyhult. Házibulikat tartottunk, ott voltunk egymás esküvőjén, és később, a gyerekeinkén is, a születésnapjainkat együtt ünnepeltük, az ötvenediket Manónak köszönhetően világraszólóan. Összetartunk a mai napig.

A Béke szobornál 1973-ban, a gimnáziumi ballagásunk alkalmával készültek ünneplős fotók, rajtuk a szüleimmel, a nagymamámmal, a húgommal, és Katival, a legjobb gimnáziumi barátnőmmel.

2012-ben elindultak a Kilián György Általános Iskolai öregdiák találkozók, ezeken rendre mi is ott vagyunk. Gabival kiegészülve, 2016-ban, majd 2019-ben az összetartozásunkat demonstráló kép készült a csapatunkról, 2019-ben sajnos, már Kati nélkül.

Fiatalon a képek, ösztönös felvételek, amelyeken a Kis makrancos és a Béke a családtagjaimmal mutatkozik többet, ma, mi barátok tudatosan keressük a szobrok és egymás közös társaságát a fényképeken, tisztelegve az örökségünk előtt, összekötve a múltat és a jelent.

Kiemelt kép: Fortepan / Hlatky Katalin-Főkert

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

Vidámpark

Ha Budapest, akkor Vidámpark! A hullámvasút volt a csúcs. A legelső kocsiba ültem, hogy jól lássam az utat. Az egyik kocsiban mindig ott ült egy férfi, akinek az volt a dolga, hogy fékezzen. Akkoriban, ha valaki megkérdezte tőlem, hogy mi leszek, ha nagy leszek, azt feleltem:

– – Hullámvasutas fékezőember!

– – Hogyhogy?

– – Hogy egész nap hullámvasutazhassak!

Akkor még volt továbbmenet. Akár egymás után kilencszer is! Menet közben kellett ki- és beszállni.

– -Úgy cammog, mint aki kettőig nem tud számolni! – mondogatta édesapám, ahogy lassan kapaszkodtunk felfelé.

Az utolsó lejtő volt a legmeredekebb. Előtte megálltunk, s ha pont az első kocsiban ültem, láttam az előttem tátongó mélységet, amelybe a következő pillanatban hatalmas robajjal siklottunk bele, hogy aztán a lendület az emelkedő csúcsára röpítsen. Leírhatatlanul jó érzés volt, igazi adrenalintúra!

– -Én kiszállok! – jegyezte meg a nővérem a „zuhanás” előtt nagy komolyan.

A hullámvasút után következett a mesecsónak, ahol „barlangi” tavon csónakázva csodáltuk meg a mesefigurákat, majd a barlangvasút, ahol szintén egy barlangon átutazó, sárkányfejű szerelvényen ülve néztük és hallgattuk végig a „János vitéz” jeleneteit. Aztán jöttek a fotelek, amelyek körbe rángattak, majd a körhinta, a haligali és a fák koronáját súroló repülőgép-körhinta. Az óriáskerék olyan lassan ment, hogy ott is menet közben szálltunk le-fel. Lélegzetelállító kilátás tárult elénk odafentről! Sohasem felejtem el, amikor az elvarázsolt kastély kijárata mellett forgó hordóban egy nő fejen állva ordibált… Nem tudott kijönni belőle szegény! A ciklon mellett volt a harci repülőkör. Ha egy kart előretoltam, a repülőm felemelkedett a magasba, ha pedig magam felé húztam, újra lesüllyedt a helyére. A kormánnyal körbe forgattam a repülőt és a felszállt repülőket le lehetett lőni, mire azok hangosan szirénázva „zuhantak le” a helyükre. Én sohasem lövöldöztem, bár az én gépemet többször is lelőtték, s időbe telt, míg ismét fel tudtam emelkedni. Imádtam le-fel szállni! Csakhogy a felszállás nem ment azonnal, hiába toltam előre a kart! Ezért egyszer, amint beültem a repülőbe, indulás előtt rögtön előretoltam, s láss csodát, ahogy elindultunk, az én repülőm abban a pillanatban egyedül röppent fel a magasba!

Édesapám mindig vett nekem zsákbamacskát. A zöld macska volt a legértékesebb, de a barna macska se volt kutya! Sárga macskáért már csak apróságok jártak, fekete macskáért pedig semmi! Első alkalommal rögtön barna macskát kaptam és egy piros kiselefántot választottam! Pár évvel később sárga macskával egy világoskék elefántot is nyertem! Mikor aztán meguntam a fekete macskákat, felfedeztem egy pici játékboltot a hullámvasút bejáratánál – és a kirakatban egy gumicsipogó rózsaszín kismozdonyt! Így szóltam édesapámhoz:

– -Mi a jobb neked? Ha zsákbamacskát veszel nekem vagy ha játékot?

– -Ha játékot veszek, akkor azt kapod, amit szeretnél! – magyarázta.

– -Ha viszont tombolát veszek, lehet, hogy nem nyersz vagy csak valami kis mütyürt!

Így inkább a kismozdonyt kértem!

A kaland a kijárat előtti épület díszes körhintájával ért véget. Eleinte a hintóban ültem, később pedig egy barna ló lett a kedvencem. S bár a Vidámpark sajnos már régen megszűnt, a körhinta és a gyerekvidámpark kis óriáskereke azóta is áll. Remélem, működik is mind a kettő!

Kiemelt kép: Fortepan / Magyar Pál

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

Nagymamánk Dudás Ferencné, 1919-ben született, lánykori neve S. Varga Julianna. Mióta csak vissza tudunk emlékezni, minden mese volt körülötte.

Mesélt már a neve is: Palotán már régen is sok Varga család élt, és valahogyan meg kellett őket különböztetni egymástól. A családba egyszer beházasodott Sűdi Mária, azóta az ő vezetékneve lett a család „előneve”. Nagymamánkat is mindenki Sűgyi Juliként emlegette. Kilenc gyermek között nyolcadikként született, három nővére, négy bátyja és egy öccse volt. Öten közülük nem élték meg a 35 éves kort sem. Egyikük elveszett a második világháborúban, ketten pedig szép kort éltek meg, nagymama is 92 éves koráig élt. Azt mondta, őt itt felejtette a Jóisten.

A család történetéből látszik, hogy nagymama korán felvette a gyász színét. Szülei és testvérei halála után sok szoknyáját befestette feketére. Mondta is, sosem gondolta volna, hogy az unokája még felvenné az ő régi ruháit. Szerencsére maradt néhány, egy kék ebelaszt szoknya, egy bordó bimbós, amit 12 éves korában varrattak neki. Most már kissé molyette, de a lukak mélyen megbújnak a ráncok között, amiket viselés után varázslatos zongorázó mozdulattokkal tudott néhány pillanat alatt összesimítani, feltekerni, hogy a következő viselésnél ugyanolyan rendben álljanak, mint 80 évvel ezelőtt. Megtanította az öltözködést, mert néhány ünnep alkalmával hordom a ruháit. Őrizzük a hagyományokat templom búcsún, szüreti mulatságban, lakodalom alkalmával. Felveszem, hogy megmutassam kincseinket, a bársony cipőt, selyem rojtos kendőt, kék harisnyát, dörgölt kötényt. Nagymama mesélte, hogy dörgölték fényesre a konyha kövén üveggel a kötényeket. Elmesélte azt is, hogyan öltöztek különböző alkalmakkor. Lány korában frissen keményített slingelt kendőben mentek templomba a barátnőjével, akivel sokszor öltöztek egyformán, mert maguk varrták a ruháikat.

Nagymama mesélt a régi nagy lakodalmakról is. Összefogott a család, együtt készülődtek az egy hetes ünnepségre. Disznót vágtak, csirkéket pucoltak, rétest sütöttek. Kedvet is kaptunk, hogy megtanuljuk a rétessütés fortélyait. Odaálltunk nagymama mellé, és tanultuk a receptet, néztük, hogyan gyúrja a tésztát, és hogyan nyújtja asztalnagyságúra a lapokat.

Bátyámmal szerencsések vagyunk, mert még tanulhattunk nagyszüleinktől, amikor még ők is aktívan dolgoztak. Hiszen a „háztáji” visszaadott nekik valamit az önálló gazdálkodás gondjából és öröméből. Megérezhettük, hogy az Ő tudásukkal, szorgalmukkal és lelkiismeretességükkel mi minden lehetett volna más, ha a történelem másképp alakul. Az viszont nem mese, hogy vele még 77 éves korában sem tudtunk versenyt kapálni – sőt kapálta a mi sorunkat is nehogy meglássa valaki, hogy le-le maradunk.

Néhány éve, amikor megszülettek gyermekeink, Nagymamából Dédi lett. Dédi mesélt, sőt énekelt. Örömmel segített a délutáni altatásban: „Tente, baba, aludjál, feljött már a csillag, csengettyűs kis fehér bárány hazafelé ballag. Fészkére szállt az erdőben a dalos madárka, doromboló cicánk is felült a padlásra.”. A gyerekek nőttek, iskolába mentek, és Dédi verset mondott: „Kisiskolás az én nevem, ki nem hiszi, jöjjön velem…” A dédunokák már el sem hiszik, hogy Dédi gyalog ment iskolába a Mátyás utcától az Erzsébet, ma Sződliget, utcáig. De irigyelték, hogy neki nem kellett nagy iskolatáskát cipelnie, mert csak egy könyve és egy irkája volt, amiből mindent megtanult. És amit Dédi megtanult, arra ma is emlékszik. Nem csak az iskolában tanult verseket tudta, végigszavalta a lakodalmas verseket. Egyszer ugyanis az öccsét kérték fel vőfélynek, és hogy ő tudjon segíteni, megtanulta mindet.

Dédi kifogyhatatlan volt a családi történetekből is. Bár néha már ő is eltévedt a generációk között, de ezen nem lehet csodálkozni, hiszen 92 év távlatából elevenítette fel az emlékeket. S most rajtunk a sor, hogy mindazt a tudást, értékrendet, amit Nagyitól kaptunk, továbbadjuk a meséivel együtt, itt Palotán, a XV. kerületben.

Kiemelt kép: Fortepan / UVATERV

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

Antoinette, az ötösfogat és az Istenhez hasonlított József – A Mátyásföldet felépítő Paulheim család regényes élete

Mátyásföld a múlt századfordulón elit nyaralótelepként a hedonizmust szolgálta, és ha ma arra visz a jósorsunk, bizony leesik az állunk. Kis zárványként, építészeti gyöngyszemként, igaz itt-ott megkopva, de fennmaradt a villanegyed a hatalmas fővárosi konglomerátumban.

Elismerően csettintenének a látványra a Pailheim-fivérek is – József, Ferenc, István, János és Lénárd -, akik építész-építőmester ötösfogatként az 1890-es években neszét vették, hogy mi készül a városszéli mezőn. 1887-ben kezdett parcellázásba a nyaralóegyesület, és ők pillanatokon belül nekiláttak a munkának.

A legidősebb testvér, József cégéhez több mint félszáz szecessziós-eklektikus villa felépítése, és számos középület – vendéglő, szálloda, iskola, templom, strand – kivitelezése és kiemelt támogatása is kapcsolódik. Mátyásföld „atyjaként”, építészeti arculata kialakítójaként, a fejlődés motorjaként, bőkezű mecénásként a villaépítésekből befolyt haszon jórészét visszaforgatta a településbe.

Először – mi mást! – vendéglőt és báltermet épített, a katolikus templom költségeihez pedig akkora összeggel járult hozzá, hogy az 1905-ös felszenteléskor párhuzamot vontak közte és Isten teremtő munkája között. Ám Isten a hatnapi munka után a hetediken megpihent, Paulheim viszont ezen is is dolgozott. Mindegyik napra felsorolnak egy-egy érdemet: a telepítésalapítástól a Mátyás-szobor felállításán át a középületekig. Nem utolsósorban megemlítve, hogy családjával benépesítette (Mátyás)földet.

A századfordulón Paulheim József életét családi tragédiák árnyékolták be. Hét gyermeke közül hármat fiatalon elragadott a tüdőbaj. Az egyetemista fivéreit svájci szanatóriumban ápoló Aranka árván maradt pici fiait húga, a gyermektelen Malvin nevelte fel.

Művészek, magas beosztású tisztviselők, elit kereskedőcsaládok – a bútoros Lingel, a Sidol-vezér, a textiles Goldberger – építtettek, vásároltak villát Mátyásföldön, főként a Paulheimekkel. Így a hatalmas kapcsolati hálónak köszönhetően a legfiatalabb testvér, Ferenc nemcsak építészként, de politikai vonalon is szép pályát futott be.

Fiatalon bizonyíthatta képességeit a mátyásföldi és rákosszentmihályi katolikus templom kivitelezésében. De bizonyította tehetségét saját villája felépítésével is, melynek ma is csodájára járnak a környéken.

A 20 éves ifjú ara, Piringer Antónia nászajándékul kapta a villát férjurától, Francitól, aki kissé előkelősködve Antoinettenek hívta őt. A nevet a lánygyerekek örökölték, s a minap Párizsból érkező Antoinette Winkler, a dédunoka sírva fakadt a feliratot látva: „ez én vagyok”!

Paulheim Ferenc a múlt századfordulón bekapcsolódott a monstre városépítési mozgalomba, Budapesten számos bérházat és magánvillát tervezett, kivitelezett, korának ismert és elismert alkotója volt. Fia is a kor neves építésze lett. Legfontosabb munkái közt találjuk a Városligeti Műjégpályát, a Nemzeti Lovardát.

Id. és ifj. Paulheim Ferenc építészeti hagyatékában elképesztő mennyiségű, közel 2300 tervlap található.

Az ifjabb Antóniáról az alábbi címmel jelent meg cikk 1934-ben: „Paulheim Ferenc műépítész nem tudja kilakoltatni a vejét, akitől regényes házasság után válik a felesége”.

A vej, Jóföldy Tibor neves iparművész „A balatonfüredi parton fürdés közben észrevette Jóföldy, hogy a percek alatt kerekedő vad vihar kis csónakot táncoltat a hullámokon. Azt is látta, hogy a vízben már-már eltűnő sajkában magányos nő ül. A vihar pillanatok alatt teljes erejével dühöngeni kezdett, mialatt Jóföldy belevetette magát a vízbe, heves küzdelem után elérte a süllyedő csónakot, és partra vonszolta ájult utasát: a szép Paulheim Antóniát.

Kiemelt kép: Fortepan / UVATERV

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

Disznók márványpadlón

A hatalmas zöldterületek övezte Rákoskeresztúrt 1950-ben csatolták Budapesthez. A szép vidéken hamarosan megkezdődött a téeszesítés /kollektivizásás. A Dózsa MGTSZ elhelyezésére nem találtak megfelelő irodahelyiséget. Ideiglenesen a kastély neobarokk oldalszárnyában lévő üres szobákba költözött az elnök, a titkárság és a könyvelés. A köves úton túl a vasút másik oldalán felépítették a tehénistállót, a kastélyudvar fölött a domboldalon a baromfikeltetőt és a disznóhízlaldát. Ez utóbbi kissé túl közelre került a központhoz, mert reggelente a kávézás közben minden ablakot be kellett csukni az irodákban. Be is hívatta az elnök az állattenyésztés vezetőjét.

– Ez így nem mehet tovább. Ezt nem akarom tovább szagolni! Hiába főz Icuka napjában háromszor is kávét. Pedig a legkiválóbb IKKA csomagból szerzi be. A finom illatot elnyomja a sertéstrágya bűze. Csináljon valamit, de azonnal. Egy hetet kap.

– Elnök elvtárs, mindent elkövetek, de ez természetes, ha 48 süldőnk és hat kocánk van. Tervbe volt, hogy növeljem az állományt!

– Ez most nem érdekel! Tíz nap múlva delegációt várunk. Nem mindegy milyen körülményeket fognak tapasztalni. a gazdaságban.

A sertéstelepen elkezdődött a nagytakarítás, de hiába cserélték a szalmát, cipelték a kútról a vizet, a sárban dagonyászó állatok csak nem lettek illatosabbak. János, a brigádvezető egyik nap azzal állt elő, hogy az ő sógora otthon átépítette az ólat, és ott nincs büdös.

– Akkor csinálja maga is utána. Hozza el a szerszámokat a tehenészetből! Ott talál még fel nem használt építőanyagot is. Három napot adok, addigra ragyogjon itt minden! -utasította a főnök.

– Hát már amennyiben egy disznótartásban ez lehetséges -dünnyögte János, a cigaretta csikket elnyomva a csizmája alatt.

A hét elején már feltűnt mindenkinek, hogy a szél sem hozza az irodák felé a tárgya bűzt. Mi történt? Elköltöztették a disznókat?

Az állattenyésztés vezetője határidőre jelentette –Elnök elvtárs a feladatot elvégeztük.

-. No, aztán mennyibe került ez nekünk?

– Hááát, nem túl sokba – vakarta meg a fejét a felelős vezető, – de kéne egy kis protekció a rendőrségnél. Ugyanis a Jánosék brigádja megbontotta a szomszédos grófi kripta alapzatát és onnan áttalicskázták a márványlapokat. Pont elég lett az anyakocák óljaihoz. Most már kétnaponta cserélik a szalmát, ultrás vízzel ragyogóra súrolják a márványlapokat.

– No, a teringettét, akkor jó sok szalmával takarják majd be a márványpadlózatot, ha viszem a delegációt! Nem szeretnék magyarázkodni. A rendőrség járőreire ne legyen gondjuk! Elintézem egy kis disznómájjal! Vigyázó grófné meg csak megbocsájt, hiszen tudvalévő, hogy szerette az állatokat.

Kiemelt kép: Fortepan / FŐMTERV, Domonkos Endre

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

Egyik legjobb gyerekkori barátommal, ahogy kamaszodtunk, egyre nagyobb távokat tettünk meg biciklivel, gyakran a kerületet is elhagyva. Ő a Ganzkertvárosban, én a Ganztelepen laktam – és lakom ma is.

Valamelyik nyári délután a Ferihegyi Repülőtér 2-es terminálját vettük célba, amit akkor még – 90-es évek elejéről van szó – csak a kétszer egysávos bevezetőn lehetett megközelíteni Vecsés felől. A forgalom nagy volt, kétkerekűvel szinte még gyerekként oda kimenni elég felelőtlen döntés volt, de ide nekünk az oroszlánt is.

Élve kijutottunk, a drótszamarakat nekitámasztottuk a korlátnak, és bementünk az érkezési szinten az épületbe. Jöttünk-mentünk, és egyszer csak megláttuk Kabos László színészt, ahogy vár valakit. Ismertük a művész urat, hiába voltunk még nagyon fiatalok, sőt, valahogy összeszedtük a bátorságunkat, és odamentünk hozzá autogrammot kérni. Laci bácsi kedvesen elbeszélgetett velünk, de csak toll volt nála, papír nem, amire írhatott volna. Egy hirtelen gondolattal odaszaladtam az információs pulthoz, és kértem egy menetrendet. Azzal vissza siettem hozzá, így meg lett az áhított ereklye.

Sokáig tébláboltunk még a terminálon, így órákkal később értem csak haza. Otthon hatalmas leszidást kaptam, főleg azután, hogy bevallottam, hol is jártunk. Egészen addig, amíg meg mutattam a szerzeményemet. Szüleim megenyhültek, sőt, tetszett nekik, hogy oda mentünk a művész úrhoz.

A menetrendfüzet hosszú évekig megvolt a szobámban, a könyvespolcon.

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

Mézeskalácsház

Csepel vagy Kispest? A dohos józsefvárosi szükséglakásban hat éve vártak erre a levélre. Választhattak, melyik kerületben kérik a kiutalt tanácsi panellakást. Ahol kettejüknek is alig volt hely, oda két gyerekük született, Julcsi és Jucus. Az asszony, Judit Budáról került a Mándi Iván által sokszor megénekelt Teleki és Mátyás tér közötti kis utcába, férje, Gábor pedig a Palotanegyedből. Kispesthez a középiskola kötötte őket. Osztálytársak voltak. Juditnak Budáról igazi kalandtúra volt az iskolába járás. Többszöri átszállással, nyitott peronos tujákon vagy a – metróépítés miatt – a fél várost megkerülő buszokon. A kispesti lakást választották.

1985 nyarán költöztek. Kicsi konyha, kicsi erkély, de távfűtés volt és három szobányi boldogság, kilátással az Üllői útra. Gyerekorvost kerestek, így ismerték meg a tündéri hangulatú Wekerletelepet. Gyalog jártak a rendelésre. A kicsik mézeskalácsháznak nevezték a wekerlei házikókat, ahol a teraszokat szőlőlugasok árnyékolták és a hátsó kertekben a fenyők az égig értek. Farkas doktornő a főtéren, az út fölött átívelő csodálatos székelykapu mellett lakott és hatalmas, nagypolgári lakásában rendelt. A gyerekek imádtak Márta nénihez járni, aki sokat mesélt a Wekerletelep történetéről.

Judit életük nagy tragédiája után döbbent rá, hogy a lányokat mennyire megfogta a mézeskalácsházak világa. Gábor 37 évesen, alig fél év alatt ment el. Az asszony még felfogni sem tudta, hogy férje milyen beteg és magára is maradt két kislánnyal. Koporsós vagy hamvasztásos – kérdezte a temetkezési vállalkozó. – Urnafal, közel a főbejárathoz, kéri? Kérte. Borzalmas volt. A temető magas kőfalára merőlegesen álltak az urnafalak. Köztük szemét, koszorúk csontvázai. Ösvényt kellett taposnia benne, hogy Gáborhoz jusson. Mégis szüksége volt ezekre a látogatásokra. Ilyenkor a gyerekek a régi családi sírboltok között nézelődtek, pitypangot, gesztenyét szedtek.

Egyszer ott a temetőben Jucus megkérdezte: Apu azért lakik a panelban, mert mi is? Valóban, a kerítés mellett sorakozó urnafalak látványa pont olyan volt, mint az Üllői út két oldalán merőlegesen sorakozó panelházak. Megdöbbent, lányai a rendezett sírok között nézelődve kitárgyalták, hogy azok ott a családi házak, a kripták pedig a paloták. Apának nem kellene nagy kastély, csak egy kicsi mézeskalács házikó, mondták. Néhány év múlva Gábor meg is kapta a mézeskalácsházát a temető új parcellázású, rendezett részén.

Juditnak bejött a rendszerváltás, amely azonban alaposan beleszólt a falunyi családnak otthont adó panelház életébe. Füstbe ment egzisztenciák, munkanélküliség, alkoholizmus, családi balhék. Az asszony hiába zárta magukra az ajtót, a világ zűrzavarát nem tudta kirekeszteni.

Három állásban dolgozott és lassan elhitte, rájuk is várhat egy otthon Wekerlén. A lányok nőttek, és az ezredforduló környékén már együtt döntöttek: odaadják a felújított panellakást egy komfort nélküli wekerlei mézeskalácsházért. Julcsi estin tanult tovább, ő lett az adóstárs, amikor Judit hitelt vett fel a mézeskalácsház bővítésére. Az özvegyasszony beletanult a felújításba. Édent varázsolt a kertből is, tizenöt év után mégis megvált a mézeskalácsháztól. Mert Julcsi társra talált, Jucus külföldre ment, és mert neki nyugdíj előtt néhány évvel felmondtak a munkahelyén. Talán abban is volt valami sorsszerű, hogy ismét egy komfort nélküli lakásból varázsolt új otthont, éppen a főtéri székelykapu mellett. Biztos kézzel újította fel, büszke volt rá, referenciaként mutogatta azoknak, akik felújítási, lakberendezési tanácsot kértek tőle. Öt év múlva mégis újra költözött, mert hiányzott neki a kert. Nem ment messzire, csak a főtér másik oldalára.

Azóta is naponta hálát ad a sorsnak, hogy a Wekerletelepen élhet. Barátai, akik nyughatatlannak tartják, néha megkérdezik: na, költözöl még? Ő mindig azt válaszolja: Wekerlén sohase mondd, hogy soha!

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

Pesterzsébeten éltem

Érettségi után Pestre költöztem, mert nem vettek fel az egyetemre, szülővárosomban elhelyezkedni nem tudtam. Bőröndjeimmel leszálltam a Keleti pályaudvaron, már várt unokanővérem.

– Igen, igen! Pesten vagyok! És felszálltunk a villamosra, mely egyre kijjebb vitt a városból. Már kisebbek lettek a házak, mit kisebbek szinte tanyasinak hatottak! Romosak, szürkék! Aztán mintha már házak sem lettek volna.

Azért megszoktam, sőt meg is szerettem, és életem jó részét ott töltöttem.

Először egy ágybérletbe kerültem, majd albérletbe, végül egy külön bejáratú lakásba. A Valéria utcában egy kis luk volt. Én dolgozó nő akartam lenni Hát megkaptam, amit akartam!

Eltelt egy év, húgom is feljött hozzám. mi táncos szórakozóhelyre soha nem mentünk, Egy szombat este hazafelé tartottunk egy a Zeneakadémián tartott koncertről megszólalt húgom:

– Menjünk táncolni!

Akkor már három éve laktunk Erzsébeten, Pestet ismertük, mint a tenyerünket, de lakhelyünket szinte alig.

Ekkor két járőröző rendőr állított meg minket, ugyanis késő éjszaka volt már. Elkérték a személyi igazolványunkat. Mindent rendben találtak, a legfontosabb volt számukra, hogy mindkettőnknek becsületes munkája volt, hisz akkor még szigorúan büntették a K. M.K-sokat- Na, kislányok, mit keresnek az éjszakában-kettesben az utcán?- kérdezte az egyik, aki maga sem volt túl öreg.

– Koncerten voltunk, és nincs kedvünk hazamenni, táncolni szeretnénk, de nem tudjuk, hol van itt valami lehetőség.

– Nahát, hisz itt a Csili a közelben, jöjjenek, megmutatjuk! Örökké hálás vagyok annak az ismeretlen két rendőrnek.

Beléptünk a zsúfolt terembe, leültünk egy asztalhoz és nézelődni kezdtünk.

És akkor egy magas, szőke, öltönyös fiút az asztalom felé, aki megállt előttem, kissé zavarodottan, és felkért táncolni, felkért újra, táncunkból szerelem lett.

Aztán randit beszéltünk meg másnapra – a József Attila lakótelepen volt egy modern kávézó, a Torony bisztró volt a neve, oda hívott másnap tíz órára.

Körülnéztem Sanyi sehol, gondoltam várok egy kicsit, hát rendeltem egy jaffát, és lassan iszogatni kezdtem.

– Nem jött!

– Fizetek, mondtam hirtelen, és úgy döntöttem, hazamegyek. Felszálltam a villamosra, kissé el is voltam gondolkodva, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, hogy leszállok a Kossuthi-ban, sétálok, kiengedem a gőzt.

És ahogy lépek le a lépcsőn, Sanyi akar felszállni már: voltam a Toronyban, de Te nem jöttél, úgyhogy eljöttem

– De igen, ott voltam, tíz percet vártam, így kijöttem a Kossuthi-ba,.

Megbékéltünk, Akkoriban Sanyi a Jókai utcai Kis Balaton vendéglőben volt pincér. Munka után beültem a vendéglőbe, és vártam rá zárásig. Szerelmünknek házasság lett a vége. Beköltöztem a Sas utcai csöpp házba sokadiknak. Az udvarban laktak a sógornőmék. Kisebbik fiuk szívével volt probléma. Sokszor futottam vele a közeli Jókai utcai gyerekkórházba. Majd sok évi várakozás után új bérlakást kaptak a Helsinki úti lakótelepen, így Mama átköltözött az ő lakásukba. Amíg a Mama élt, rendszeresen ellátogattak a gyerekei családostól hozzánk.. Nyaranta iskolákat takarítottunk, hogy félre tudjunk tenni egy kis pénzt, mert mi is beadtuk a lakáskérelmet.. Az egész család A Hazai Fésűs Fonóban dolgozott, én is beléptem az anyagkönyvelésre A Hazainak volt óvodája, a nagyobbik lányom oda járt. Nyáron, Siófokon nyaralhatott a gyár üdülőjében. Majd a Jahn Ferenc kórházban megszületett a kicsi lányom. Sokat dolgoztunk, mire összejött a pénz, és nekünk is kiutalták a lakást a Berkenye sétányon, parkos környezetben A Kis Kossuthiban nyílott egy Hungária biztosító részleg beléptem, itt kezdődött az életem normális kerék vágásba kerülni. Férjem haláláig itt laktam.

Kiemelt kép: Fortepan / FŐMTERV, Domonkos Endre

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

Buszon hallottam

Egyik este, mikor mentem a haverokkal sörözni, buszra szálltam. Szerencsére nem voltak sokan, így leültem, ilyenkor általában bambulok ki a fejemből. Sokan a telefonjukat bámulják, én pl. a Lehel piacot. Miért van benne annyi szín? Szép vagy csúnya? Vagy csak egész egyszerűen még én nem értem meg eléggé ahhoz, hogy felfogjam lehengerlő szépségét? Mindegy, nekem végül is tetszik.

A busz zötyög tovább, és mögöttem párbeszédre leszek figyelmes. Egy lány mesél lelkesen a pasijának. Normálisnak tűnnek. Hát igen, hazafelé az éjszakain viccesebb figurákat látok majd. Vagy én leszek vígabb.

A csaj mondja a srácnak. -…és nem engedte neki, hogy ő vigye a vizet.

A fiú kérdezi. – Ki nem engedte, és milyen vizet?

Ezen mosolyogtam, úgy látszik ő is inkább csak bambulna ki az ablakon.

-Tudod ezerszer meséltem már. A nagymamám, amikor Csepelen dolgozott, így ismerkedett meg nagypapámmal.

– Persze, persze, emlékszem, érdekes sztori.

Nem túl meggyőzően reagál a pali.

A Westend jön. Ez már biztosan csak szép lehet. Vagy mégsem? Franc se tudja. Beleolvad a környezetébe, nagyvárosias. Sőt! Igen, bármelyik nagyvárosban megállná a helyét. Még egy nyugatiban is, ahogy a neve is sejteti. De végül is, ez is csak egy piac. Vajon krumplihámozót lehet itt kapni? A Lehelen biztos! Állapodjunk meg egy döntetlenben. Ez szebb, de a másik egy igazi egyéniség.

– Biztos emlékszel?

-Persze! Ez az a történet, amikor Károly nagypapád segített vizet vinni nagymamádnak.

-Lajos! És nem segített.

-Mi van? De azt mondtad, hogy ő vitte a vizet.

Nekem is ez rémlett, de hát én mégsem szólhatok. Erre kíváncsi vagyok! Milyen vizet, és hova kellett vinni egyáltalán, itt Budapesten?

– Csak akarta vinni, de nem vihette.

Akkor biztos szép lehetett a nagyi, ha ennyire akarta Károly Lajos azt a vizet vinni.

-Nem értem. Azt mesélted, hogy szinte szerelem volt első látásra, akkor miért nem vihette?

-Mert azt azért mégsem illik.

-A vízhordást? Igen, az eléggé fülledt is tud lenni. – ironizál a krapek.

-Hülye!

-Akkor hogy is volt?

-Jó, jó, elmesélem újra, de most utoljára.

Szerintem a srác ezt még fogja párszor hallani, de egyszer csak megjegyzi.

Arany. Érdekes, hogy itt a megállónál egy foghíj van. Előtte, utána épületek, de itt semmi. Majd egyszer rákeresek.

-Az 1900-as évek elején nagymamámnak cukorkaboltja volt Csepelen.

-Franciskának!

Szép név és olyan ritka manapság.

-Igen. És elment a kútra vízért, ott nagypapám felfigyelt rá, és segíteni akart neki hazavinni a vödör vizet. Ugyan nagymamámnak is tetszett a kedves idegen, de azért az első találkozásnál mégsem adhatta neki oda a vödrét. Azt akkor még nem illett.

Biztos, hogy még a vízről beszélnek?

-Másnap is ment a kúthoz ugyanabban az időben, és Lajos – mint kiderült így hívták -már ott várta. Újból segíteni akart, de nagymamám most sem engedte, nagypapám rendes ember volt, így nem erőltette a dolgot, de beszélgettek egy kicsit. Közben fogyott a vízből is. A következő napon szintén találkoztak a kútnál, Franci ekkorra már megenyhült, és nagypapám vihette a vizet hazáig, vagy legalábbis a boltig.

-És vitte neki egy életen át. Most már emlékszem, szép romantikus történet.

Valóban az. Deák. Megérkeztem.

-Nagypapád hol is dolgozott?

– A Weiss Manfréd Acé…

Leszállok. Ezt már csak félig hallottam, az ajtózáró hang mennyei zsibajától. Majd mindenféleképpen rákeresek, de ha már vödör víz, irány az Akvárium!

Kiemelt kép: Fortepan /Gulyás Zsuzsa

Történetek

I. kerület - Meséld el saját Budapestedet! - Civil történetek

I. kerület - Meséld el saját Budapestedet! - Helytörténeti gyűjtés

I. kerület - Meséld el saját Budapestedet! - Civil történetek

II. kerület - Meséld el saját Budapestedet! - Civil történetek

II. kerület - Meséld el saját Budapestedet! - Civil történetek

III. kerület - Meséld el saját Budapestedet! - Civil történetek

III. kerület - Meséld el saját Budapestedet! - Civil történetek

IV. kerület - Meséld el saját Budapestedet! - Helytörténeti gyűjtés

IV. kerület - Meséld el saját Budapestedet! - Civil történetek

V. kerület - Meséld el saját Budapestedet! - Civil történetek

V. kerület - Meséld el saját Budapestedet! - Civil történetek

VI. kerület - Meséld el saját Budapestedet! - Civil történetek

VI. kerület - Meséld el saját Budapestedet! - Civil történetek

VII. kerület - Meséld el saját Budapestedet! - Civil történetek

VII. kerület - Meséld el saját Budapestedet! - Civil történetek

VIII. kerület - Meséld el saját Budapestedet! - Civil történetek

VIII. kerület - Meséld el saját Budapestedet! - Civil történetek

IX. kerület - Meséld el saját Budapestedet! - Civil történetek

IX. kerület - Meséld el saját Budapestedet! - Civil történetek

X. kerület - Meséld el saját Budapestedet! - Civil történetek

X. kerület - Meséld el saját Budapestedet! - Civil történetek

XI. kerület - Meséld el saját Budapestedet! - Civil történetek

XII. kerület - Meséld el saját Budapestedet! - Civil történetek

XIII. kerület - Meséld el saját Budapestedet! - Civil történetek

XIV. kerület - Meséld el saját Budapestedet! - Civil történetek

XV. kerület - Meséld el saját Budapestedet! - Civil történetek

XVI. kerület - Meséld el saját Budapestedet! - Civil történetek

XVII. kerület - Meséld el saját Budapestedet! - Civil történetek

XVIII. kerület - Meséld el saját Budapestedet! - Civil történetek

XIX. kerület - Meséld el saját Budapestedet! - Civil történetek

XX. kerület - Meséld el saját Budapestedet! - Civil történetek

XXI. kerület - Meséld el saját Budapestedet! - Civil történetek

XXII. kerület - Meséld el saját Budapestedet! - Helytörténeti gyűjtés

XXIII. kerület - Meséld el saját Budapestedet! - Helytörténeti gyűjtés