2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

Ma este a Széll Kálmán – vagy a témához kapcsolódóan jobban illik, ha azt mondom, a Moszkva tér – környékén jártam, és hirtelen ötlettől vezérelve a busz helyett a Logodi utca felé vettem az irányt. Mióta először Budapestre költöztem az egyetem miatt (immáron 5 évvel ezelőtt!), mindig is el akartam jönni ide. Kosztolányi Dezső miatt is, no meg ami még annál is menőbb, azok Mama sztorijai azokról az időről, amikor itt lakott. Ami késik, nem múlik, ma bejártam a Logodi utcát, keresztül-kasul. És nem csak egyedül. Mama végig vonalban volt velem, telefonon mesélt, irányított, együtt fejtettük meg a múlt és a jelen kapcsolatát: ‘még három ház és ott lesz a nagy kékes-zöld ajtó…’ ‘ezt a lépcsőt elektromos lépcsőnek hívtuk.’ ‘itt kéne lennie a másik lépcsőnek, azt azért csak nem rakták el!’.

A kezem majd lefagyott a hidegben, de a szívemet melengette Mama minden szava, úgyhogy boldogan császkáltam fel-alá az utcán, elmélyülve a régi épületek formáiban, vonalaiban, az ajtók és ablakok sötétje mögött meghúzódó lehetséges történetekben. De volt egy ablak, ahol nem csak lehetséges, hanem valódi történeteket tudtam. Mama kisgyerekkorától fogva élt itt Dédnagypapáékkal, tudjátok. Egy hosszú, széles épület első emeleti díszes erkélyes ablakától balra kettővel – na az az ő ablakuk. Sokáig álltam és némán néztem, miközben Mama magyarázta, milyen is volt az elrendezés belülről, merre volt a konyha, a nagyszoba, hol főzött vagy varrt a Dédnagymama. Szerettem volna látni, milyen is lehetett, mikor Dédnagypapa kimerengett az ablakon – azon, amelyiknek a sötét üvegét pár (jó pár) évtized múlva a dédunokája figyeli, miközben a lánya mesél neki. Róla és az egész családról.

A ház most lakatlan, de még némán is volt benne valami kedves, ugyanakkor elegáns – de lehet csak a helyzet hozta ki ezeket az érzéseket belőlem.

Nem csak Mamáék házát néztük meg. Lekapaszkodtam az Attila útra a Bugát lépcsőn, amit elektromos lépcsőnek neveztek, és elbattyogtam Juci néniék házához. Elképesztő, hogy az általános iskola második osztályában egymás mellé ültették őket, és azóta is legjobb barátnők a világon. Az ilyen kölcsönös, tartalmas és valódi emberi kapcsolatokért érdemes élni. Hihetetlen, hogy bár fiatal felnőttként Juci néni kiköltözött Németországba a férjéhez, azóta is ennyire szeretik és ismerik egymást.

Mama telefonon elnavigált a nagy üres placchoz is, ami egy háborúban lebombázott épület helye volt, és ahol ’olyan jókat lehetett játszani gyerekként.’ Persze a felnőttek mindig kérték, hogy ne másszanak át oda, de hát ilyen a felfedezés vágya… Ma egy új építésű fehér téglákból kirakott épület áll ott.

Hátulról, a Lovas útra felkapaszkodva is megnéztem a logodi utcai házat. Sajnos omladozik, de izgalmas és szép volt elképzelni napsütésben, gangon rohangáló gyerekekkel, konyhában főző anyukákkal, újságot olvasó nagypapákkal. Élvezzünk ki minden pillanatot, amíg tart, ugye?

De látjátok, még omladozva is szerzett szép pillanatot ez a ház, nekem legalábbis biztosan, ott állva és hallgatva Mama történeteit. Úgyhogy minden helyzetben megvan az a momentum, ami miatt érdemes, hogy emlékezzünk rá, sőt. A múlt és a jelen ilyen markáns összekapcsolódása ad számomra igazán élettel teli és emlékezetes élményeket.

Ez volt mára a Családi Krónikák egy rövid, novella-szerű része e-mailen, nektek.

Záró gondolat: sok mindenben csodálom és megértve érzem magam Kosztolányi Dezső szavai hallatán. De egy valamiben ellentmondok. Szerintem egyáltalán nem szegényes, még ha elhagyatott is este a Logodi utca. Tele van mesével és történettel, és örülök, hogy ezekből egy szeletet most megismerhettem ezen a szürke, hideg, de kellemes hétfői estén.

Kiemelt kép: Fortepan / UVATERV

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

Régóta hobbiszerűen futok reggelente és bár sosem terveztem el előre az útvonalat, egy helyszín mégis vissza-visszatért útvonalaim során: a Duna-part. Hogy a csobogó víz morajlása, vagy a város természetes választóvonalának szépsége vonzott a parthoz, nem tudom megmondani, de az biztos, hogy a hosszan elnyúló szakasz különböző pontjain többször kötöttem ki, mint bárhol máshol.

Egy idő után már szándékosan vettem célba minden reggel, mert bár a kőtörmelékeken hömpölygő víztömeg ritkán okozott meglepetést, az azt körülölelő környezet folyamatosan változott. Nyaranta hozzám hasonló kocogók lepték el a partot, esős időben sietősen menedéket kereső turisták hadán kellett átvágnom magam, míg tavasszal a bimbózó farügyeket fotózó fiatalok fókuszából kellett kisietnem. Bár minden nap más volt a társaságom, egy dolog állandó volt – az egymás vállán tornyosuló budai dombokon pihenő házak mögött mindig volt egy daru. Egy daru, amely emlékeim szerint sosem mozgott.

Peckesen állt, daliásan benyúlva a városképbe, mintha kötelezően rakta volna oda a városvezetés, hogy mindenki lássa: itt kérem folyamatosan zajlik a megújulás. Ám mozogni sosem mozgott.

Egy reggel hát fogtam magam és kanyargós utcákon és egyenetlen macskaköveken keresztül elkocogtam a daru lábához. Törekvéseim azonban eredménytelennek bizonyultak, egy néptelen tér egyetlen egyszerű, ám mégis szigorú kapuja fogadott: Építési terület, illetéktelenek belépni tilos.

Aznap éjjel álmatlanul forgolódtam, gondolataim pedig vissza-visszatértek a daruhoz, illetve a felderítéséhez kapcsolódó kudarcomhoz, így hát fogtam magam és az éjszaka közepén futásnak eredtem.

A lábához érve azonban ismét csalódnom kellett: bár a reggeli derengést felváltotta az éji sötét, a néptelen tér és az illetékteleneket visszafordító tábla változatlan volt. Egy padra roskadva búslakodtam, magamban átkozva a darut, amely semmilyen rejtélyt, vagy annak fondorlatos megoldását nem rejtette számomra: ez csak egy egyszerű daru volt, amelyet itt hagytak egy építési folyamat közepén.

Épp a daru változatos ócsárlásával voltam elfoglalva, amikor nyikorgásra lettem figyelmes. Az illetékteleneket visszafordító kapu megmozdult, mögötte pedig egy árnyék suhant át. Gyorsan odaszökkentem és még azelőtt, hogy a kapu becsukódna, besurrantam mögötte. A daru végeláthatatlan lépcsőin döngő léptekkel ment felfelé az árny, én pedig tisztes távolból ugyan, de követtem.

A lépcső tetején lévő vezetőülés mögötti ajtó résnyire nyitva állt, így be tudtam kukucskálni. Egy pocakos férfi kopaszodó kobakjának hátulját láttam, amint leül az ülésbe. Barna papírpohárban gőzölgő automatás teát (a citrompótló illata azóta is az orromban kering) helyezett a mellette lévő asztalra, amin egy alufóliába csomagolt vajas zsemle száradó maradványain lakmározott két kíváncsi légy.

Ebben a pillanatban a darus mozgásba lendítette a karokat, én pedig izgalommal vegyes áhítattal figyeltem, ahogy a koromfekete égbe vesző hosszú kampóval munkának lát. Először a Bazilika szétszórt tornyait pakolta vissza a helyükre. Majd a Hősök terén felcserélt szobrokat tette vissza a helyes sorrendbe, a honatyák kaján mosollyal kísért elismerő pillantásaiért cserébe. Ezután a kissé elbillenő Szabadság-szobor zöldjébe akasztotta be a kampót, hogy kiegyenesítse. Majd fogta a Parlament kupoláját, amelyet lefújt a hideg szél és papírcsákóként úszott a vízen és visszahelyezte az országház tetejére.

Így munkálkodott egész éjjel, hogy a város ugyanabban a formában keljen fel, ahogy éjjel nyugovóra tért. Mielőtt befejezte volna az aznapi munkát, a darus még játékosan visszahelyezte a Lánchíd elkóboroló kőoroszlánjait, s a kampós véggel még némi cirógatást is kiosztott nekik. Végül oldalról megfogta egy szivárvány oldalát és belemártotta a kanyargó Dunába.

Kiemelt kép: Fortepan / FŐMTERV

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

Ha Újpest, akkor Egger Béla. Ha Egger Béla, akkor az Első Osztrák-Magyar Villamvilágítási és Erőátviteli Gyár. Ha EO-MVE, akkor Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. Ha pedig Egyesült Izzó, akkor Tungsram. Ha Tungsram, akkor már Bay is van.

Bay Zoltán fizikus, atomfizikus, az MTA tagja, a XX. század világviszonylatban is meghatározó természettudósai és feltalálói közé tartozik. 

1936-ban Aschner Lipót, az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. akkori vezérigazgatója hívta meg a társaság kutató laboratóriumának vezetésére. Bay Zoltán elfogadta a meghívást, és Újpesten dolgozott egészen 1948-ig. Nevéhez fűződik a magyar Holdradar-kísérlet, a fotoelektron-sokszorozó és a fénysebességre alapozott méterdefiníció.

 A Holdradar-kísérletet 1946 januárjában hajtottak végre, lényegében egy időben az amerikai J. H. De Witt kutató csoportjával. A kísérlet lényege az volt, hogy a Földről a Holdra küldött radarjelek visszaverődését érzékeljék. Jelentősége: ez volt az első alkalom, hogy az ember „elért” egy Földön kívüli objektumot, maga a kísérleti technika pedig hamar a radarcsillagászat — a csillagászat új ága — alapjává nőtte ki magát. (A kísérlet tudományos jelentősége szempontjából meg kell említeni, hogy a radarcsillagászat igen fontos szerepet játszott Albert Einstein általános relativitás elméletének igazolásában.)

Erre a különleges tudományos eredményre utalt Neil Armstrong a Bay Zoltánnal való találkozás alkalmával: „Ön az aki előttem járt a Holdon”.

Kiemelt kép: Fortepan / Szalay Zoltán

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

Westend

A kilencvenes évek elején kerültem fel Budapestre. Túlzás nélkül mondhatom, hogy az életem új szakaszába lépett. Nem csak az egyetem és a kollégiumi lét volt új számomra, a város a maga méretével, korábbi lakhelyemtől eltérő életritmusával is változást jelentett.
Nagyjából egy hónapja koptattam az egyetem padjait, amikor István, egyik pesti évfolyamtársam az utolsó előadás után így fordult hozzám:
– Kajás vagyok. Menjünk el a Westendre.

Egyszerre kordult meg a gyomrom, és fújt bennem riadót a védekező mechanizmus, ami kiszúrta, hogy az említett Endre egzotikus vezetéknevével együtt nem egy személy. A patinásan csengő névből egy elegáns és drága helyre asszociáltam.
– Vékony vagyok – válaszoltam, nem az alakomra, hanem pénztárcám vastagságára utalva.
– Én is – legyintett nagyvonalúan.
Lehet. De annyira biztos nem, mint én.

Azonban ezt a gondolatot nem tettem közkinccsé. Az járt a fejemben, megnézek valamit, amit még nem láttam, aztán betérek egy közértbe zsemlét és párizsit venni.

Amíg a villamos végigment a Nagykörúton, megbeszéltük, miként kellene megváltani a világot. Nem kérdeztem utunk céljáról, úgy gondoltam, majd felmérem én magam a helyet. A Nyugatinál leszállva felmerült bennem, hogy a McDonald’s az úti cél. Összevontam a szemöldököm, és tekintetemmel az első közértet kerestem. De István balra fordult, elhaladt a pályaudvar előtt, majd annak másik oldalán befordulva a parkoló mellett is, átvágtunk néhány taxis között, és megérkeztünk a Kánaánba. Az egymás mellett álló féltucatnyi büfé mesés kínálata a mennyekbe repített. Könnyűnek, légiesnek éreztem magam. Ösztönösen szaglászni kezdtem, amikor orromat megcsiklandozta a frissen sült fasírt illata, párás tekintetem mohón tapadt a kéttenyérnyi húst rejtő óriás hamburgerekre, figyelmemet csak a negyven centis, két virslire olvasztott sajttal csábító melegszendvicsek és a hatalmas, feltéttel bőven megrakott kenyérlángosok tudták elterelni. Nagyot nyeltem, ahogy összefutott számban a nyál. Hihetetlen bőség elérhető áron!
– Ezért meghívlak egy sörre – hallottam saját, boldogságban úszó hangomat.

Végül egy hamburgert választottam. Beváltotta a hozzá fűzött reményemet, jóllaktam vele, amit egyetlen hamburger elfogyasztása után nagyjából tíz évvel korábban mondhattam el utoljára.
Később rendszeresen látogattam a West Endet, az akkori Budapest egyik központját. Melósok, diákok, irodisták, turisták, átutazók, lejmoló hajléktalanok, jellemzően kispénzű és nagyétvágyú emberek gyűjtőhelye volt. Aztán ahogy haladt az idő, és fejlődött a város, a büfék helyén elkezdték építeni az újabb kor központját, a plázát.

Kiemelt kép: Fortepan / FŐMTERV, Domonkos Endre

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

Oh, a csodás Blaha Lujza tér. Örökmozgó, mindig élettel teli, legyen akár a reggeli csúcsban munkába igyekvők, munka után hazafelé sietők, vagy este a „Találkozzunk a Blahán!” éjszakába nekiinduló fiatalság…

Amikor 13 éve Budapestre költöztem az egyetem miatt, a 20. kerületben laktam és a Mammut Bevásárlóközpontba jártam dolgozni, diákmunka volt a mozibüfében. Akkoriban teljesen normálisnak éreztem, hogy napi másfél óra bejutnom dolgozni, oda is és vissza is. Ha én zártam a büfét, mindig nagyon későn végeztem, a Blahán kellett átszállnom az éjszakaira. A négyeshatos akkoriban vált éjjel-nappal közlekedő villamossá, ami nagyban segítette a hazajutásomat. „Nem félsz éjszaka a Blahán várni a buszra?” kérdezte tőlem a család, barátok. Ugyan, hisz szinte minden ilyen várakozás alkalmával történt velem valami, amiből utólag nagyon vicces és jó történetek lettek. Mindig azon gondolkodtam, hogy vajon milyen lehet „a csendes Blaha”, létezik olyan? Bármilyen évszak vagy napszak van, a tér sosem áll meg, a Blahán mindig történik valami.

Volt, hogy egy csapat srác léggitárokkal adtak nekem szerenádot, ahol ki kellett találnom, milyen dalt játsszanak. Egy szerelmi bánatot magából kiadó srác nem örült, hogy Noéminek hívnak, mert az exbarátnőjét is úgy hívták. Volt, hogy egy srác annyira aggódó volt, hogy egyedül várok a buszra, hogy felajánlotta, hogy elkísér, ami bár így leírva veszélyesebbnek hangzik, mint amilyen a szituáció volt, teljesen ártalmatlan volt a helyzet. Mondtam neki, hogy csak akkor, ha nem ugyanoda ül a buszon, ahova én, amire azt mondta, rendben; majd a pesterzsébeti megállómnál láttam, hogy békésen szunyókál a leghátsó ülésen. Mindig is nevetve gondolok arra, milyen lehetett a Dél-pesti autóbuszgarázsnál arra ébredni, hogy a buszsofőr leküld a buszról, mondván Végállomás.

Volt, hogy a villamos képtelen volt továbbindulni a Blaháról, mert egy srác összetört szívvel könyörgött barátnőjének, hogy ne menjen el, mindezt az ajtóban állva, így nem tudott becsukódni. A villamosvezetőnek oda kellett mennie a fiúhoz, hogy döntse el, hogy megy vagy marad, mert a villamosnak muszáj indulnia tovább. A srác pedig csak sírt, hogy ne tegye ezt vele, neki épp most törték össze ezer darabra a szívét. Igazából szívfacsaró volt őt hallgatni, a lány pedig csak ült a villamoson, nem is vett tudomást a dologról.

Hány síró barátnő mesélte egymásnak, mennyire nem foglalkozik vele a barátja vagy a szülei, hány villamos után rohanó tini vagy éjszakai műszakba igyekvő munkások, hány telefonban kiabáló, sértett felek, amiért az utolsó pillanatban mondják le a találkozót…

A Blaha Meki vagy a Blaha gyros? Az örökös kérdés a felejthetetlen bulik utáni étkezde kiválasztása a nap legfontosabb pontja. Széttáncolt, kócos hajjal, fázva, sajtburgerekben vagy pitákban megnyugvást találó komfort, mielőtt hazaesünk aludni.

Akár azt is mondhatnánk, hogy a Blaha Lujza tér az élet összes fent és lent pillanatait magába foglalja egy nap alatt; a boldogságot, a szomorúságot, a fáradtságot, a rohanást, a várakozásban a kikapcsolást, a zene imádatát, a nyüzsgést.

A Blaha Lujza tér Pest soha le nem álló, örökké dobogó szíve, amely a várost folyamatosan élteti és táplálja.

Kiemelt kép: Fortepan / Album040

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

Kéne egy kutatás arról, hogy a lányregények és a romantikus filmek hány kapcsolatot tettek tönkre, vagy hány embernek nehezítették meg a párválasztást. Majdnem teljesen tökéletes emberek, semmi valódi válsághelyzet, és az a klisé, hogy két ember véletlenül az utcán egymásba botlik, aztán ásó, kapa, nagyharang… Az idegenekkel vigyázni kell, de ilyen egyébként is csak a mesében fordul elő. No meg a hármas metrón, 2014 telén.

***

Elsőéves bölcsészlány, több óra beadandóírás a Szabó Ervin Könyvtárban, aztán szinte gépiesen irány a Kálvin, felszállás a metróra. Jé, ott egy rég nem látott arc, még általános iskolából. Nem barát, annó köszönőviszonynál nem volt több. Valamiért most épp jól esne egy kis small talk. Megismer, mosoly, jólvagyokköszönömszépen, mivelfoglalkozolmostanában. Egy ismerőse utazik vele, nagyonörülökhogymegismerhetlek, a vezetéknevét elnyeli a zaj, mondjuk miért is kéne megjegyezni; nincs az a Hollywood agymosottja, aki szerint a Nyugatinál a „remélem, még találkozunk” több, mint egy udvariassági frázis.

***

2023. szeptember 22-én ünnepeljük az ötödik házassági évfordulónkat

Kiemelt kép: Fortepan /Lechner Nonprofit Kft. Dokumentációs Központ

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

Az érettségi után kerültem először az Üllői út közelébe, a sikertelen egyetemi felvételi során, és az első munkahelyem is a Nagyvárad téri kórház volt. Műtősfiúként szagoltam bele a sebészi szakmába, és reményeimet ez csak fokozta. Az osztályvezetőtől minden segítséget megkaptam az egyetemi felvételi irányába, mert értékelte, hogy autoklávozás közben fizika feladatokkal készülök a felvételire. Az orvosegyetem 6 éve az Üllői út mentén zajlott, ahol a tanszékek elszórva találhatók. Fantasztikus időszak, amely a tanulás, személyiség fejlődés, tudás korábban el sem képzelt szintjére segített mindenkit. Az egyetem után azon kevesek egyike voltam, aki kapott Budapesten állást, a Nagyvárad tér melletti kórházban. Ott lettem sebész szakorvos, és megtanultam a szakmát jó és kevésbé jó sebészektől, de az utóbbiak szerepe is fontos, mert ha nem látod, hogy mit nem kéne úgy csinálni ahogy ők, akkor csak saját tévedéseidből tanulod ezt meg. A kórház sok nagyon beteg embertek látott el, de jó volt ott együtt dolgozni, együtt fejlődni, együtt teniszezni, focizni is a kollégákkal reggeli munkakezdés előtt.  Az első pálfordulás akkor volt, amikor az új osztályvezető korábbi munkatársát is magával akarta hozni, ezért nekem távoznom kellett. A váltás szerencsésen zajlott le, mert a gyermeksebészként folytathattam az Üllői úti Gyermekklinikán. Nekem ez jelentős előrelépés volt, mert én egy órás mesterhez hasonlítottam, aki szerette a finom pontos munkát. Szakmailag ez ha hely kimagasló európai szintűnek számított, és komoly fejlődés lehetőségét biztosította a társszakmákkal való szoros együttműködés lehetősége miatt. Számos szakterülettel sikerült közös klinika vizsgálatokat, és kutatásokat végeznem. A gyermeksebész szakvizsga mellett mellkassebész szakvizsgát és PhD-t is letettem. Akkor még csak az oszályvezető gyermeksebészeknek volt PhD-je. Külföldre is mehettem továbbképzésekre, Angliába és Hollaniába. Kilenc klinikával, és egyetemi tanszékkel volt közös közleményem, mindeggyik az Üllői út mentén van.  Aztán jött a következő pálfordulás. Az osztályvezetőm nem viselte el, hogy már úgy jöttek a beutalók, hogy ő vagy én lássam a beteget, és bizony előfordult, hogy péntekenként nekem kellett megoperálni az ilyen akut beteget, ha ő már lement a Balatonra vitorlázni. Mivel potenciális vetélytásává fejlődtem a parszolvencia fekete világában, nem maradhattam tovább, de nem csak a klinikát, hanem az országot is kellett elhagynom, mert Budapesten és vidéken is meggátolta, hogy állást kapjak. Mit volt mit tenni, elidultam az Üllői úton kifelé, amíg el nem jutottam a reptérig. 20 évet dolgoztam külföldön. Angliában a legnagyon gyermeksebészeti osztályon. Az Üllői úti Gyermekklinikán szerzett nem csak gyermeksebészeti tapasztalat biztosította, hogy szakmailag elfogadtak, és folytatni tudtam nem csak a szakmámat, hanem a kutatásokat. Az Üllői út mentén nem csak a klinikák miatt volt aktív az életem. Nagybátyám a Ludovikán volt diák és oktató. Anyám élete utolsó 15 évét is az Üllői út menti Kispesti Lakótelepen töltötte. Nővéremnek volt kiállítása a Fuga Galériában, amely az Üllői út vársoközpont irányába való folytatásában van, ahol épp akkor Kurtágh György zeneszerzőnek is volt zene-okatatási programja, akiről egyik lányom írt doktorit, és tárta fel neki Beckett gondolatait a Játszma vége című opera megzenésítése során.  Egy éve nyugdíjasként szintén az Üllői út vezetett hazafelé. Az élet úgy hozta, hogy most séta távolságra lakom az Üllői úttól. Bizom benne, hogy állást is találok, ami reményt ad majd nyugdíjas éveimre, mivel felnőtt életem nagyrészének fontos dolgai az Üllői út mentén zajlottak. Az Üllői út továbbra is a város ütőere maradt, ami a Nagykörútról már nem mondható el, mivel onnan sokan elközltöztek. Este 8 és 10 között végigsétálva a nagy házakban csak 2-3 lakásban ég a villany, van olyan kapu, ahol 20 kiadó lakás lakatja függ a rácson, és egyes szakaszokon minden 3-4-ik üzlet kiadó vagy eladó.

Kiemelt kép: Fortepan / UVATERV

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

Tudod, mindig úgy vártam, hogy mehessek a játszóra. Ha kész a lecke. A többiek már mind lent vannak. A Rotyi szélén a focipályánál találkozunk. Ott fociznak önfeledten a fiúk, villognak a menő biciklijeikkel, ott a pingpongasztal is, be lehet szállni forgózni velük. – Hogy mi a Rotyi? Hát a Rottenbiller-park. Az van legközelebb hozzánk, ott a játszó, hintákkal, pörgővel, meg az Úttörőház, előtte a színes lámpákkal megvilágítható szökőkutakkal, amiket soha senki nem látott működés közben. A képzeletedre volt bízva, fiam, ettől lett igazán varázslatos. Télen irgalmatlanul csúszott a sok műmárvány, akkor szerettünk leginkább oda járni. Ide vittelek téged is a játszóra, amikor kicsi voltál, és hazautaztunk a Mamához.

Az ősöreg fák már akkor is vének voltak, de még viszonylag könnyen felmászhattunk a kedvencünkre a park szélénél, az Előd és a Kőrösi Csoma sarkánál. Csak az került be a brancsba, aki ezt megtette. A pártház és a mozi mögött szélesen terült el a préri. Az indiános kalandjaink viszont a Százlépcsőn zajlottak. Tudod, az csak egy domb, alatta rejtélyes pincék – mészkő az egész, mit gondolsz, miért Kőbánya az egész kerület neve, mészkövet fejtettek itt valaha, mi úgy tanultuk, ebből épült az egész Budapest. A helyén meg nagy üreg maradt, a Sörgyár is azért települt ide. A Dreher. Úgy képzeltük, ő volt valaha Kőbánya földesura, gyára volt meg parkjai, ahová jártunk. Azt mondták, ne játsszunk a Százlépcsőn, életveszélyes, szájról szájra járt a történet egy kisgyerekről, aki beesett egy ilyen üregbe, és szörnyethalt. Szerinted hol játszottunk ezek után a legszívesebben? Halált megvető bátorsággal, elvégre ott rettenthetetlen törzsfőnökök lehettünk, folyton fel kellett venni a harcot a „kovbojokkal”. – Nagyapád szerint „káobojnak” ejtsem, úgy helyes. De senki nem úgy mondta közülünk, szégyelltem volna kilógni a csapatból. Ha kovboj, hát kovboj. Számháborúzni is remekül lehetett ott a derékig érő bozóttal benőtt hepehupákon.

Ha messzebbre merészkedtünk, akkor a Csaja lett a célpont. Tudod, a Csajkovszkij-park. Nekünk olyan természetes volt, hogy több ősvadon közül is választhatunk, facsemetéket csak később láttunk közelről, amikor a centenárium alkalmából felépült a Barátság-park. A Csaja ősvadon volt. Zeneszerzők szobrai a sétány mentén. Berlioz, Csajkovszkij, Chopin, Liszt – a Nagyitól hallottam róluk először, röpke kiselőadásaiban mindegyiket bemutatta, ovis voltam még, de a Nagyi – neked Dédi – megtanította elolvasni a nagybetűs feliratokat a talapzatokon. Meg hogy az van odaírva, „Chopin”, de úgy mondjam: „Sopen”. Odajártunk bújócskázni, Robin Hood-osat játszani, meg kutyát futtatni. A vadonba.

A Bari, vagyis a Barátság-park még messzebb esett tőlünk, de onnan nyílt a legjobb kilátás egész Budapestre. Az Óhegyre a családdal is feljártunk. A vadregényes Csősztoronynál néztük minden évben augusztus 20-án a tűzijátékot. Akkoriban csak egyszer egy évben adódott ilyen lehetőség, ezt el sem tudod képzelni, ugye? Amúgy, tudod, a hetedik emeleti erkélyünkről is be lehetett látni az egész budai hegykaréjt – amíg be nem építették a pesti oldalt, aztán a hegyoldalakat is. A Csősztoronynál tűzijátékot nézni, az társasági esemény volt. Együtt a szomszédokkal, szülőpajtásokkal, osztálytársakkal, barátokkal.

Az Újhegy… elsős gimis korunkban társadalmi munkában részt vettünk az egyik tópart kialakításában. Emlékszel, hányszor mutattam neked a 85-ös busz ablakából, valahányszor Kispestről hazabuszoztunk a Mamához? Lehet, hogy már untad is: „Látod, kicsim, itt talicskáztuk a földet, kapáltunk, gereblyéztünk, fiatalon és vidáman. Ez itt jórészt Anya és az osztálytársai műve”. Azt a fura alumíniumszobrot mindig megcsodáltam. A villámgyűjtögető, így hívtuk. Fogalmam sincs, mi a hivatalos neve, biztos nem ez, meg se kérdezd.

Ha egyszer végre visszajössz a túlsó partról, hozd a családodat is. Ha kész a lecke, járjátok végig a kőbányai parkjainkat.

Kiemelt kép: Fortepan / Chuckyeager tumblr

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

Nap mint nap átutazok a Szabadsag hídon akár villamossal akár gyalog de sajnálatosan igen kevésszer gondolok a vak bizalomra. Pedig minden átkeléskor, akár egy, két percre is, de rábízom életem néhai Feketeházy Jánosra. Hisz még csak nem is ismertem az öreg építészt. Ismeretségünk és a lehetetlenség kéz a kézben járhatna, mivel a mérnök úr pontosan 160 évvel 3 hónappal és 14 nappal látta meg előbb a napvilágot mint én. Ez több mint amit drága oszmán “baràtaink” nem kívánt vendégségben itt töltöttek nálunk. Azonban most egy kicsit szálljunk el a történelemtől és térjünk vissza a karcsú zöld szépséghez. Születése óta vajon hány száz embernek, beleértve engem is, menthette meg apró és jelentéktelen életét? A jelentéktelent természetesen a zöld kisassszony léptékéhez értem. Hiszem ő akkor is itt lesz mikor mi már a legjobb esetben a föld alatt gondolkodunk azon mit kellett volna még megcsinálnunk, amikor még tudtunk levegőt venni. Ő akkor is nemes feladatának fog eleget tenni. Szerelmeket, barátságokat, családokat, sikertörténeteket fog összekötni és nem utolsó sorban a leghűségesebb pár között teremt kapcsolatot, Buda és Pest között. Mindig is úgy képzeltem el a kèt várost mint szerelmes pár, akik ezer éve ismernék egymást és barátságuk szerelemként született volna újjá. Pest egy karcsú és törékeny porcelán bőrű rövid hajú, zöld szemű  lány lenne, aki rajong a versekért és a Nap sütésért. Buda egy nála magasabb gesztenye szín szemű ében hajú, javarészt ingek én járó, olykor dohányszagú ereteljében lévő férfiú lehetne, aki nem csak Pestért de a könyvekért is oda van. Szerelmüket 15 kötelék kapcsolhatnák össze, melyekből az egyik és talán a legfontosabb a hűség. Ez az érzés színe pedig nem más mint a zöld. A zöld kötődés köztük pedig a Szabadság híd, ami amíg áll addig Buda és Pest is hű egymáshoz.

Kiemelt kép: Fortepan / Bokor András

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

Az 1960-as évek elején, kicsi gyermekként nagyon szerettem a „villamosunkat”. A XII. kerületben a Böszörményi úton laktunk, ahol az egy kocsiból álló 59-es villamos közlekedett. Édesanyám naponta használta, így jutott el a Moszkva térre (Széll K. tér), ahonnan a 6-os villamossal utazott tovább a Lenin körútra (Teréz krt.), ahol a munkahelye volt, a Nyugati pályaudvarral szemben. Vásárolni a Fény utcai piacra jártunk, anyukám gyakran vitt magával és én ennek nagyon örültem, mert olyan jó volt villamosozni és sok érdekességet láttam. A villamosvezető egyenruháján piros váll-lap volt, a fején huszárcsákóra emlékeztető fejfedő. A kalauz is egyenruhában volt, a vállán átlósan átvetett hosszú fülű, doboz formájú, kemény kalauztáska, jött-ment az utasok között, árusította a jegyeket, illetve kilyukasztotta a szürkés-barnás kartonból készült heti bérleten a megfelelő négyzetet. A megállókban ő csengetett, ha már nem volt se le- se felszálló és indulhatott tovább a villamos. A csengő nem elektromos volt, hanem mechanikus, a hangja hasonlított az akkori biciklicsengőére.

Ráadásul a mi villamosunk különleges volt, mert gyakran fel volt virágozva, a többi villamos pedig nem. A virágok akkor kerültek rá, amikor a Moszkva térről visszafelé mentünk. Gyakran láttam is egy vagy két bácsit piacnál, onnan hozták a koszorúkat, majd elhelyezték a villamos elején, a vezető ablakának egyik vagy mindkét oldalán, de az sem volt ritka, hogy a villamos hátulján is volt egy-két koszorú. Ilyenkor az ütközőn állva utazott a sötétszürke ruhás, sildes sapkás bácsi, aki vigyázott a koszorúkra, nehogy leessenek.

(Évekkel később láttam, hogy a koszorúk elhelyezésére kampókat szereltek a villamos elejére és a hátuljára, valamint függőleges kapaszkodó is volt, amiben a temető alkalmazottja kapaszkodott.)

Kisgyerekként nem tudtam, hogy a villamosunk a Farkasréti temetőhöz megy, hiszen mi néhány megálló után leszálltunk, sosem utaztunk odáig, nem volt okunk. Nem kérdeztem meg, miért vannak virágok a villamoson, csak örültem, hogy milyen szépen fel van díszítve.

A temetőhöz nemcsak a koszorúkat szállította a villamosunk, hanem a gyászolókat is.

Egy kisgyereknek a 25-30 éves is néni, bácsi, és aki ennél több, az „öreg”. Azt, hogy az „öregeken” sötétkék, sötétszürke vagy fekete ruha van, nem lepett meg. Hogy néhány néni kis kalapjáról „csipke” lógott az arca elé, ami az ajkáig ért, az is megszokott volt. De, amikor először láttam egy olyan fekete ruhás nénit, aki ült és a kalapjáról nemcsak elöl, hanem körben, olyan hosszú fekete fátyol omlott le, ami az ölében végződött, egészen meglepődtem. Ráadásul nem is csipke, hanem olyan átlátszó anyag, amilyen a menyasszonyi muszlin vagy nejlon fátyol volt akkoriban. Anyukám ölében ültem és odaszóltam neki, „anyukám nézd, ott van egy öreg menyasszony”. Anyám gyorsan eltakarta a számat és pisszegget, de a villamos zaja szerencsére minden más hangot elnyomott. Egyébként sem mondtam hangosan, mert állandóan „idomítottak” engem, hogy jól viselkedjek. Láttam, hogy anyám lefelé néz és összeszorítja az ajkait, nehogy elnevesse magát. Hamarosan leszálltunk, akkor anyám egy kis visszafogott nevetést követően elmondta, hogy az nem menyasszony volt, hanem egy gyászoló néni, akinek meghalt valakije. Ő ilyen hosszú fátyollal takarta el az arcát, nem akarja, hogy mások is lássák a sírástól kipirosodott szemét. Soha többé nem láttam ilyen hosszú gyászfátyolt.

Sok éve járok a Farkasréti temetőbe, ahová egyre korszerűbb villamoskocsik vitték és viszik az utasokat. A koszorúkat már nem a Fény utcai piacon vásárolják a gyászolók, hanem a temetőnél lévő árusoktól. A kalauzok helyett alkalmanként jegyellenőrök kérik a jegyeket, bérleteket, de a fiatalok már a telefonjukon mutatják meg, hogy „érvényes jeggyel” utaznak.

Kiemelt kép: Fortepan / Magyar Rendőr

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

Vidámpark

Ha Budapest, akkor Vidámpark!  A hullámvasút volt a csúcs. A legelső kocsiba ültem, hogy jól lássam az utat. Az egyik kocsiban mindig ott ült egy férfi, akinek az volt a dolga, hogy fékezzen. Akkoriban, ha valaki megkérdezte tőlem, hogy mi leszek, ha nagy leszek, azt feleltem:

–        – Hullámvasutas fékezőember!

–        – Hogyhogy?

–        – Hogy egész nap hullámvasutazhassak!

Akkor még volt továbbmenet. Akár egymás után kilencszer is! Menet közben kellett ki- és beszállni.

–       -Úgy cammog, mint aki kettőig nem tud számolni! – mondogatta édesapám, ahogy lassan kapaszkodtunk felfelé.

Az utolsó lejtő volt a legmeredekebb. Előtte megálltunk, s ha pont az első kocsiban ültem, láttam az előttem tátongó mélységet, amelybe a következő pillanatban hatalmas robajjal siklottunk bele, hogy aztán a lendület az emelkedő csúcsára röpítsen. Leírhatatlanul jó érzés volt, igazi adrenalintúra!

–  -Én kiszállok! – jegyezte meg a nővérem a „zuhanás” előtt nagy komolyan.

   A hullámvasút után következett a mesecsónak, ahol „barlangi” tavon csónakázva csodáltuk meg a mesefigurákat, majd a barlangvasút, ahol szintén egy barlangon átutazó, sárkányfejű szerelvényen ülve néztük és hallgattuk végig a „János vitéz” jeleneteit. Aztán jöttek a fotelek, amelyek körbe rángattak, majd a körhinta, a haligali és a fák koronáját súroló repülőgép-körhinta. Az óriáskerék olyan lassan ment, hogy ott is menet közben szálltunk le-fel. Lélegzetelállító kilátás tárult elénk odafentről! Sohasem felejtem el, amikor az elvarázsolt kastély kijárata mellett forgó hordóban egy nő fejen állva ordibált… Nem tudott kijönni belőle szegény! A ciklon mellett volt a harci repülőkör. Ha egy kart előretoltam, a repülőm felemelkedett a magasba, ha pedig magam felé húztam, újra lesüllyedt a helyére. A kormánnyal körbe forgattam a repülőt és a felszállt repülőket le lehetett lőni, mire azok hangosan szirénázva „zuhantak le” a helyükre. Én sohasem lövöldöztem, bár az én gépemet többször is lelőtték, s időbe telt, míg ismét fel tudtam emelkedni. Imádtam le-fel szállni! Csakhogy a felszállás nem ment azonnal, hiába toltam előre a kart! Ezért egyszer, amint beültem a repülőbe, indulás előtt rögtön előretoltam, s láss csodát, ahogy elindultunk, az én repülőm abban a pillanatban egyedül röppent fel a magasba!

   Édesapám mindig vett nekem zsákbamacskát. A zöld macska volt a legértékesebb, de a barna macska se volt kutya! Sárga macskáért már csak apróságok jártak, fekete macskáért pedig semmi! Első alkalommal rögtön barna macskát kaptam és egy piros kiselefántot választottam! Pár évvel később sárga macskával egy világoskék elefántot is nyertem! Mikor aztán meguntam a fekete macskákat, felfedeztem egy pici játékboltot a hullámvasút bejáratánál – és a kirakatban egy gumicsipogó rózsaszín kismozdonyt! Így szóltam édesapámhoz:

–   -Mi a jobb neked? Ha zsákbamacskát veszel nekem vagy ha játékot?

–  -Ha játékot veszek, akkor azt kapod, amit szeretnél! – magyarázta.

–  -Ha viszont tombolát veszek, lehet, hogy nem nyersz vagy csak valami kis mütyürt!

Így inkább a kismozdonyt kértem!

   A kaland a kijárat előtti épület díszes körhintájával ért véget. Eleinte a hintóban ültem, később pedig egy barna ló lett a kedvencem. S bár a Vidámpark sajnos már régen megszűnt, a körhinta és a gyerekvidámpark kis óriáskereke azóta is áll. Remélem, működik is mind a kettő!

Kiemelt kép: Fortepan / Magyar Pál

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

Nagymamánk Dudás Ferencné, 1919-ben született, lánykori neve S. Varga Julianna. Mióta csak vissza tudunk emlékezni, minden mese volt körülötte.

Mesélt már a neve is: Palotán már régen is sok Varga család élt, és valahogyan meg kellett őket különböztetni egymástól. A családba egyszer beházasodott Sűdi Mária, azóta az ő vezetékneve lett a család „előneve”. Nagymamánkat is mindenki Sűgyi Juliként emlegette. Kilenc gyermek között nyolcadikként született, három nővére, négy bátyja és egy öccse volt. Öten közülük nem élték meg a 35 éves kort sem. Egyikük elveszett a második világháborúban, ketten pedig szép kort éltek meg, nagymama is 92 éves koráig élt. Azt mondta, őt itt felejtette a Jóisten.

A család történetéből látszik, hogy nagymama korán felvette a gyász színét. Szülei és testvérei halála után sok szoknyáját befestette feketére. Mondta is, sosem gondolta volna, hogy az unokája még felvenné az ő régi ruháit. Szerencsére maradt néhány, egy kék ebelaszt szoknya, egy bordó bimbós, amit 12 éves korában varrattak neki. Most már kissé molyette, de a lukak mélyen megbújnak a ráncok között, amiket viselés után varázslatos zongorázó mozdulattokkal tudott néhány pillanat alatt összesimítani, feltekerni, hogy a következő viselésnél ugyanolyan rendben álljanak, mint 80 évvel ezelőtt. Megtanította az öltözködést, mert néhány ünnep alkalmával hordom a ruháit. Őrizzük a hagyományokat templom búcsún, szüreti mulatságban, lakodalom alkalmával. Felveszem, hogy megmutassam kincseinket, a bársony cipőt, selyem rojtos kendőt, kék harisnyát, dörgölt kötényt. Nagymama mesélte, hogy dörgölték fényesre a konyha kövén üveggel a kötényeket. Elmesélte azt is, hogyan öltöztek különböző alkalmakkor. Lány korában frissen keményített slingelt kendőben mentek templomba a barátnőjével, akivel sokszor öltöztek egyformán, mert maguk varrták a ruháikat.

Nagymama mesélt a régi nagy lakodalmakról is. Összefogott a család, együtt készülődtek az egy hetes ünnepségre. Disznót vágtak, csirkéket pucoltak, rétest sütöttek. Kedvet is kaptunk, hogy megtanuljuk a rétessütés fortélyait. Odaálltunk nagymama mellé, és tanultuk a receptet, néztük, hogyan gyúrja a tésztát, és hogyan nyújtja asztalnagyságúra a lapokat.

Bátyámmal szerencsések vagyunk, mert még tanulhattunk nagyszüleinktől, amikor még ők is aktívan dolgoztak. Hiszen a „háztáji” visszaadott nekik valamit az önálló gazdálkodás gondjából és öröméből. Megérezhettük, hogy az Ő tudásukkal, szorgalmukkal és lelkiismeretességükkel mi minden lehetett volna más, ha a történelem másképp alakul. Az viszont nem mese, hogy vele még 77 éves korában sem tudtunk versenyt kapálni – sőt kapálta a mi sorunkat is nehogy meglássa valaki, hogy le-le maradunk.

Néhány éve, amikor megszülettek gyermekeink, Nagymamából Dédi lett. Dédi mesélt, sőt énekelt. Örömmel segített a délutáni altatásban: „Tente, baba, aludjál, feljött már a csillag, csengettyűs kis fehér bárány hazafelé ballag. Fészkére szállt az erdőben a dalos madárka, doromboló cicánk is felült a padlásra.”. A gyerekek nőttek, iskolába mentek, és Dédi verset mondott: „Kisiskolás az én nevem, ki nem hiszi, jöjjön velem…” A dédunokák már el sem hiszik, hogy Dédi gyalog ment iskolába a Mátyás utcától az Erzsébet, ma Sződliget, utcáig.  De irigyelték, hogy neki nem kellett nagy iskolatáskát cipelnie, mert csak egy könyve és egy irkája volt, amiből mindent megtanult. És amit Dédi megtanult, arra ma is emlékszik. Nem csak az iskolában tanult verseket tudta, végigszavalta a lakodalmas verseket. Egyszer ugyanis az öccsét kérték fel vőfélynek, és hogy ő tudjon segíteni, megtanulta mindet.

Dédi kifogyhatatlan volt a családi történetekből is. Bár néha már ő is eltévedt a generációk között, de ezen nem lehet csodálkozni, hiszen 92 év távlatából elevenítette fel az emlékeket. S most rajtunk a sor, hogy mindazt a tudást, értékrendet, amit Nagyitól kaptunk, továbbadjuk a meséivel együtt, itt Palotán, a XV. kerületben.

Kiemelt kép: Fortepan / UVATERV

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

Antoinette, az ötösfogat és az Istenhez hasonlított József  – A Mátyásföldet felépítő Paulheim család regényes élete

Mátyásföld a múlt századfordulón elit nyaralótelepként a hedonizmust szolgálta, és ha ma arra visz a jósorsunk, bizony leesik az állunk. Kis zárványként, építészeti gyöngyszemként, igaz itt-ott megkopva, de fennmaradt a villanegyed a hatalmas fővárosi konglomerátumban.

Elismerően csettintenének a látványra a Pailheim-fivérek is – József, Ferenc, István, János és Lénárd -, akik építész-építőmester ötösfogatként az 1890-es években neszét vették, hogy mi készül a városszéli mezőn. 1887-ben kezdett parcellázásba a nyaralóegyesület, és ők pillanatokon belül nekiláttak a munkának.

A legidősebb testvér, József cégéhez több mint félszáz szecessziós-eklektikus villa felépítése, és számos középület – vendéglő, szálloda, iskola, templom, strand – kivitelezése és kiemelt támogatása is kapcsolódik. Mátyásföld „atyjaként”, építészeti arculata kialakítójaként, a fejlődés motorjaként, bőkezű mecénásként a villaépítésekből befolyt haszon jórészét visszaforgatta a településbe.

Először – mi mást! – vendéglőt és báltermet épített, a katolikus templom költségeihez pedig akkora összeggel járult hozzá, hogy az 1905-ös felszenteléskor párhuzamot vontak közte és Isten teremtő munkája között. Ám Isten a hatnapi munka után a hetediken megpihent, Paulheim viszont ezen is is dolgozott. Mindegyik napra felsorolnak egy-egy érdemet: a telepítésalapítástól a Mátyás-szobor felállításán át a középületekig. Nem utolsósorban megemlítve, hogy családjával benépesítette (Mátyás)földet.

A századfordulón Paulheim József életét családi tragédiák árnyékolták be. Hét gyermeke közül hármat fiatalon elragadott a tüdőbaj. Az egyetemista fivéreit svájci szanatóriumban ápoló Aranka árván maradt pici fiait húga, a gyermektelen Malvin nevelte fel.

Művészek, magas beosztású tisztviselők, elit kereskedőcsaládok – a bútoros Lingel, a Sidol-vezér, a textiles Goldberger – építtettek, vásároltak villát Mátyásföldön, főként a Paulheimekkel. Így a hatalmas kapcsolati hálónak köszönhetően a legfiatalabb testvér, Ferenc nemcsak építészként, de politikai vonalon is szép pályát futott be.

Fiatalon bizonyíthatta képességeit a mátyásföldi és rákosszentmihályi katolikus templom kivitelezésében. De bizonyította tehetségét saját villája felépítésével is, melynek ma is csodájára járnak a környéken.

A 20 éves ifjú ara, Piringer Antónia nászajándékul kapta a villát férjurától, Francitól, aki kissé előkelősködve Antoinettenek hívta őt. A nevet a lánygyerekek örökölték, s a minap Párizsból érkező Antoinette Winkler, a dédunoka sírva fakadt a feliratot látva: „ez én vagyok”!

Paulheim Ferenc a múlt századfordulón bekapcsolódott a monstre városépítési mozgalomba, Budapesten számos bérházat és magánvillát tervezett, kivitelezett, korának ismert és elismert alkotója volt. Fia is a kor neves építésze lett. Legfontosabb munkái közt találjuk a Városligeti Műjégpályát, a Nemzeti Lovardát.

Id. és ifj. Paulheim Ferenc építészeti hagyatékában elképesztő mennyiségű, közel 2300 tervlap található.

Az ifjabb Antóniáról az alábbi címmel jelent meg cikk 1934-ben: „Paulheim Ferenc műépítész nem tudja kilakoltatni a vejét, akitől regényes házasság után válik a felesége”.

A vej, Jóföldy Tibor neves iparművész „A balatonfüredi parton fürdés közben észrevette Jóföldy, hogy a percek alatt kerekedő vad vihar kis csónakot táncoltat a hullámokon. Azt is látta, hogy a vízben már-már eltűnő sajkában magányos nő ül. A vihar pillanatok alatt teljes erejével dühöngeni kezdett, mialatt Jóföldy belevetette magát a vízbe, heves küzdelem után elérte a süllyedő csónakot, és partra vonszolta ájult utasát: a szép Paulheim Antóniát.

Kiemelt kép: Fortepan / UVATERV

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

Disznók márványpadlón

A hatalmas zöldterületek övezte Rákoskeresztúrt 1950-ben csatolták Budapesthez. A szép vidéken hamarosan megkezdődött a téeszesítés /kollektivizásás. A Dózsa MGTSZ elhelyezésére nem találtak megfelelő irodahelyiséget. Ideiglenesen a kastély neobarokk oldalszárnyában lévő üres szobákba költözött az elnök, a titkárság és a könyvelés. A köves úton túl a vasút másik oldalán felépítették a tehénistállót, a kastélyudvar fölött a domboldalon a baromfikeltetőt és a disznóhízlaldát. Ez utóbbi kissé túl közelre került a központhoz, mert reggelente a kávézás közben minden ablakot be kellett csukni az irodákban. Be is hívatta az elnök az állattenyésztés vezetőjét.

– Ez így nem mehet tovább. Ezt nem akarom tovább szagolni! Hiába főz Icuka napjában háromszor is kávét. Pedig a legkiválóbb IKKA csomagból szerzi be. A finom illatot elnyomja a sertéstrágya bűze. Csináljon valamit, de azonnal. Egy hetet kap.

– Elnök elvtárs, mindent elkövetek, de ez természetes, ha 48 süldőnk és hat kocánk van. Tervbe volt, hogy növeljem az állományt!

– Ez most nem érdekel! Tíz nap múlva delegációt várunk. Nem mindegy milyen körülményeket fognak tapasztalni. a gazdaságban.

A sertéstelepen elkezdődött a nagytakarítás, de hiába cserélték a szalmát, cipelték a kútról a vizet, a sárban dagonyászó állatok csak nem lettek illatosabbak. János, a brigádvezető egyik nap azzal állt elő, hogy az ő sógora otthon átépítette az ólat, és ott nincs büdös.

– Akkor csinálja maga is utána. Hozza el a szerszámokat a tehenészetből! Ott talál még fel nem használt építőanyagot is. Három napot adok, addigra ragyogjon itt minden! -utasította a főnök.

– Hát már amennyiben egy disznótartásban ez lehetséges -dünnyögte János, a cigaretta csikket elnyomva a csizmája alatt.

A hét elején már feltűnt mindenkinek, hogy a szél sem hozza az irodák felé a tárgya bűzt. Mi történt? Elköltöztették a disznókat?

Az állattenyésztés vezetője határidőre jelentette –Elnök elvtárs a feladatot elvégeztük.

-. No, aztán mennyibe került ez nekünk?

– Hááát, nem túl sokba – vakarta meg a fejét a felelős vezető, – de kéne egy kis protekció a rendőrségnél. Ugyanis a Jánosék brigádja megbontotta a szomszédos grófi kripta alapzatát és onnan áttalicskázták a márványlapokat. Pont elég lett az anyakocák óljaihoz. Most már kétnaponta cserélik a szalmát, ultrás vízzel ragyogóra súrolják a márványlapokat.

– No, a teringettét, akkor jó sok szalmával takarják majd be a márványpadlózatot, ha viszem a delegációt! Nem szeretnék magyarázkodni. A rendőrség járőreire ne legyen gondjuk! Elintézem egy kis disznómájjal! Vigyázó grófné meg csak megbocsájt, hiszen tudvalévő, hogy szerette az állatokat.

Kiemelt kép: Fortepan / FŐMTERV, Domonkos Endre

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

Mézeskalácsház

Csepel vagy Kispest? A dohos józsefvárosi szükséglakásban hat éve vártak erre a levélre. Választhattak, melyik kerületben kérik a kiutalt tanácsi panellakást. Ahol kettejüknek is alig volt hely, oda két gyerekük született, Julcsi és Jucus. Az asszony, Judit Budáról került a Mándi Iván által sokszor megénekelt Teleki és Mátyás tér közötti kis utcába, férje, Gábor pedig a Palotanegyedből. Kispesthez a középiskola kötötte őket. Osztálytársak voltak. Juditnak Budáról igazi kalandtúra volt az iskolába járás. Többszöri átszállással, nyitott peronos tujákon vagy a – metróépítés miatt – a fél várost megkerülő buszokon. A kispesti lakást választották.

1985 nyarán költöztek. Kicsi konyha, kicsi erkély, de távfűtés volt és három szobányi boldogság, kilátással az Üllői útra. Gyerekorvost kerestek, így ismerték meg a tündéri hangulatú Wekerletelepet. Gyalog jártak a rendelésre. A kicsik mézeskalácsháznak nevezték a wekerlei házikókat, ahol a teraszokat szőlőlugasok árnyékolták és a hátsó kertekben a fenyők az égig értek. Farkas doktornő a főtéren, az út fölött átívelő csodálatos székelykapu mellett lakott és hatalmas, nagypolgári lakásában rendelt. A gyerekek imádtak Márta nénihez járni, aki sokat mesélt a Wekerletelep történetéről.

Judit életük nagy tragédiája után döbbent rá, hogy a lányokat mennyire megfogta a mézeskalácsházak világa. Gábor 37 évesen, alig fél év alatt ment el. Az asszony még felfogni sem tudta, hogy férje milyen beteg és magára is maradt két kislánnyal. Koporsós vagy hamvasztásos – kérdezte a temetkezési vállalkozó. – Urnafal, közel a főbejárathoz, kéri? Kérte. Borzalmas volt. A temető magas kőfalára merőlegesen álltak az urnafalak. Köztük szemét, koszorúk csontvázai. Ösvényt kellett taposnia benne, hogy Gáborhoz jusson. Mégis szüksége volt ezekre a látogatásokra.  Ilyenkor a gyerekek a régi családi sírboltok között nézelődtek, pitypangot, gesztenyét szedtek.

Egyszer ott a temetőben Jucus megkérdezte: Apu azért lakik a panelban, mert mi is? Valóban, a kerítés mellett sorakozó urnafalak látványa pont olyan volt, mint az Üllői út két oldalán merőlegesen sorakozó panelházak. Megdöbbent, lányai a rendezett sírok között nézelődve kitárgyalták, hogy azok ott a családi házak, a kripták pedig a paloták. Apának nem kellene nagy kastély, csak egy kicsi mézeskalács házikó, mondták.  Néhány év múlva Gábor meg is kapta a mézeskalácsházát a temető új parcellázású, rendezett részén.

Juditnak bejött a rendszerváltás, amely azonban alaposan beleszólt a falunyi családnak otthont adó panelház életébe. Füstbe ment egzisztenciák, munkanélküliség, alkoholizmus, családi balhék. Az asszony hiába zárta magukra az ajtót, a világ zűrzavarát nem tudta kirekeszteni.

Három állásban dolgozott és lassan elhitte, rájuk is várhat egy otthon Wekerlén. A lányok nőttek, és az ezredforduló környékén már együtt döntöttek: odaadják a felújított panellakást egy komfort nélküli wekerlei mézeskalácsházért. Julcsi estin tanult tovább, ő lett az adóstárs, amikor Judit hitelt vett fel a mézeskalácsház bővítésére. Az özvegyasszony beletanult a felújításba. Édent varázsolt a kertből is, tizenöt év után mégis megvált a mézeskalácsháztól. Mert Julcsi társra talált,  Jucus külföldre ment, és mert neki nyugdíj előtt néhány évvel felmondtak a munkahelyén. Talán abban is volt valami sorsszerű, hogy ismét egy komfort nélküli lakásból varázsolt új otthont, éppen a főtéri  székelykapu mellett. Biztos kézzel újította fel, büszke volt rá, referenciaként mutogatta azoknak, akik felújítási, lakberendezési tanácsot kértek tőle. Öt év múlva mégis újra költözött, mert hiányzott neki a kert. Nem ment messzire, csak a főtér másik oldalára.

Azóta is naponta hálát ad a sorsnak, hogy a Wekerletelepen élhet. Barátai, akik nyughatatlannak tartják, néha megkérdezik: na, költözöl még? Ő mindig azt válaszolja: Wekerlén sohase mondd, hogy soha!

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

Pesterzsébeten éltem

Érettségi után Pestre költöztem, mert nem vettek fel az egyetemre, szülővárosomban elhelyezkedni nem tudtam. Bőröndjeimmel leszálltam a Keleti pályaudvaron, már várt unokanővérem.

– Igen, igen! Pesten vagyok! És felszálltunk a villamosra, mely egyre kijjebb vitt a városból. Már kisebbek lettek a házak, mit kisebbek szinte tanyasinak hatottak! Romosak, szürkék! Aztán mintha már házak sem lettek volna.

Azért megszoktam, sőt meg is szerettem, és életem jó részét ott töltöttem.

 Először egy ágybérletbe kerültem, majd albérletbe, végül egy külön bejáratú lakásba. A Valéria utcában egy kis luk volt. Én dolgozó nő akartam lenni Hát megkaptam, amit akartam!

Eltelt egy év, húgom is feljött hozzám. mi táncos szórakozóhelyre soha nem mentünk, Egy szombat este hazafelé tartottunk egy a Zeneakadémián tartott koncertről megszólalt húgom:

– Menjünk táncolni!

 Akkor már három éve laktunk Erzsébeten, Pestet ismertük, mint a tenyerünket, de lakhelyünket szinte alig.

Ekkor két járőröző rendőr állított meg minket, ugyanis késő éjszaka volt már. Elkérték a személyi igazolványunkat. Mindent rendben találtak, a legfontosabb volt számukra, hogy mindkettőnknek becsületes munkája volt, hisz akkor még szigorúan büntették a K. M.K-sokat- Na, kislányok, mit keresnek az éjszakában-kettesben az utcán?- kérdezte az egyik, aki maga sem volt túl öreg.

– Koncerten voltunk, és nincs kedvünk hazamenni, táncolni szeretnénk, de nem tudjuk, hol van itt valami lehetőség.

– Nahát, hisz itt a Csili a közelben, jöjjenek, megmutatjuk! Örökké hálás vagyok annak az ismeretlen két rendőrnek.

Beléptünk a zsúfolt terembe, leültünk egy asztalhoz és nézelődni kezdtünk.

És akkor egy magas, szőke, öltönyös fiút az asztalom felé, aki megállt előttem, kissé zavarodottan, és felkért táncolni, felkért újra, táncunkból szerelem lett.

Aztán randit beszéltünk meg másnapra – a József Attila lakótelepen volt egy modern kávézó, a Torony bisztró volt a neve, oda hívott másnap tíz órára.

 Körülnéztem Sanyi sehol, gondoltam várok egy kicsit, hát rendeltem egy jaffát, és lassan iszogatni kezdtem.

– Nem jött!

– Fizetek, mondtam hirtelen, és úgy döntöttem, hazamegyek. Felszálltam a villamosra, kissé el is voltam gondolkodva, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, hogy leszállok a Kossuthi-ban, sétálok, kiengedem a gőzt.

És ahogy lépek le a lépcsőn, Sanyi akar felszállni már: voltam a Toronyban, de Te nem jöttél, úgyhogy eljöttem

– De igen, ott voltam, tíz percet vártam, így kijöttem a Kossuthi-ba,.

Megbékéltünk, Akkoriban Sanyi a Jókai utcai Kis Balaton vendéglőben volt pincér. Munka után beültem a vendéglőbe, és vártam rá zárásig. Szerelmünknek házasság lett a vége. Beköltöztem a Sas utcai csöpp házba sokadiknak. Az udvarban laktak a sógornőmék. Kisebbik fiuk szívével volt probléma. Sokszor futottam vele a közeli Jókai utcai gyerekkórházba. Majd sok évi várakozás után új bérlakást kaptak a Helsinki úti lakótelepen, így Mama átköltözött az ő lakásukba. Amíg a Mama élt, rendszeresen ellátogattak a gyerekei családostól hozzánk.. Nyaranta iskolákat takarítottunk, hogy félre tudjunk tenni egy kis pénzt, mert mi is beadtuk a lakáskérelmet.. Az egész család A Hazai Fésűs Fonóban  dolgozott, én is beléptem az anyagkönyvelésre A Hazainak volt óvodája, a nagyobbik lányom oda járt. Nyáron, Siófokon nyaralhatott a gyár üdülőjében. Majd a Jahn Ferenc kórházban megszületett a kicsi lányom. Sokat dolgoztunk, mire összejött a pénz, és nekünk is  kiutalták a lakást a Berkenye sétányon, parkos környezetben A Kis Kossuthiban nyílott egy Hungária biztosító részleg beléptem, itt kezdődött az életem normális kerék vágásba kerülni. Férjem haláláig itt laktam.

Kiemelt kép: Fortepan / FŐMTERV, Domonkos Endre

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

Buszon hallottam

Egyik este, mikor mentem a haverokkal sörözni, buszra szálltam. Szerencsére nem voltak sokan, így leültem, ilyenkor általában bambulok ki a fejemből. Sokan a telefonjukat bámulják, én pl. a Lehel piacot. Miért van benne annyi szín? Szép vagy csúnya? Vagy csak egész egyszerűen még én nem értem meg eléggé ahhoz, hogy felfogjam lehengerlő szépségét? Mindegy, nekem végül is tetszik.

A busz zötyög tovább, és mögöttem párbeszédre leszek figyelmes. Egy lány mesél lelkesen a pasijának. Normálisnak tűnnek. Hát igen, hazafelé az éjszakain viccesebb figurákat látok majd. Vagy én leszek vígabb.

A csaj mondja a srácnak. -…és nem engedte neki, hogy ő vigye a vizet.

A fiú kérdezi. – Ki nem engedte, és milyen vizet?

Ezen mosolyogtam, úgy látszik ő is inkább csak bambulna ki az ablakon.

-Tudod ezerszer meséltem már. A nagymamám, amikor Csepelen dolgozott, így ismerkedett meg nagypapámmal.

– Persze, persze, emlékszem, érdekes sztori.

Nem túl meggyőzően reagál a pali.

A Westend jön. Ez már biztosan csak szép lehet. Vagy mégsem? Franc se tudja. Beleolvad a környezetébe, nagyvárosias. Sőt! Igen, bármelyik nagyvárosban megállná a helyét. Még egy nyugatiban is, ahogy a neve is sejteti. De végül is, ez is csak egy piac. Vajon krumplihámozót lehet itt kapni? A Lehelen biztos! Állapodjunk meg egy döntetlenben. Ez szebb, de a másik egy igazi egyéniség.

– Biztos emlékszel?

-Persze! Ez az a történet, amikor Károly nagypapád segített vizet vinni nagymamádnak.

-Lajos! És nem segített.

-Mi van? De azt mondtad, hogy ő vitte a vizet.

Nekem is ez rémlett, de hát én mégsem szólhatok. Erre kíváncsi vagyok! Milyen vizet, és hova kellett vinni egyáltalán, itt Budapesten?

– Csak akarta vinni, de nem vihette.

Akkor biztos szép lehetett a nagyi, ha ennyire akarta Károly Lajos azt a vizet vinni.

-Nem értem. Azt mesélted, hogy szinte szerelem volt első látásra, akkor miért nem vihette?

-Mert azt azért mégsem illik.

-A vízhordást? Igen, az eléggé fülledt is tud lenni. – ironizál a krapek.

-Hülye!

-Akkor hogy is volt?

-Jó, jó, elmesélem újra, de most utoljára.

Szerintem a srác ezt még fogja párszor hallani, de egyszer csak megjegyzi.

Arany. Érdekes, hogy itt a megállónál egy foghíj van. Előtte, utána épületek, de itt semmi. Majd egyszer rákeresek.

-Az 1900-as évek elején nagymamámnak cukorkaboltja volt Csepelen.

-Franciskának!

Szép név és olyan ritka manapság.

-Igen. És elment a kútra vízért, ott nagypapám felfigyelt rá, és segíteni akart neki hazavinni a vödör vizet. Ugyan nagymamámnak is tetszett a kedves idegen, de azért az első találkozásnál mégsem adhatta neki oda a vödrét. Azt akkor még nem illett.

Biztos, hogy még a vízről beszélnek?

-Másnap is ment a kúthoz ugyanabban az időben, és Lajos – mint kiderült így hívták -már ott várta. Újból segíteni akart, de nagymamám most sem engedte, nagypapám rendes ember volt, így nem erőltette a dolgot, de beszélgettek egy kicsit. Közben fogyott a vízből is. A következő napon szintén találkoztak a kútnál, Franci ekkorra már megenyhült, és nagypapám vihette a vizet hazáig, vagy legalábbis a boltig.

-És vitte neki egy életen át. Most már emlékszem, szép romantikus történet.

Valóban az. Deák. Megérkeztem.

-Nagypapád hol is dolgozott?

– A Weiss Manfréd Acé…

Leszállok. Ezt már csak félig hallottam, az ajtózáró hang mennyei zsibajától. Majd mindenféleképpen rákeresek, de ha már vödör víz, irány az Akvárium!

Kiemelt kép: Fortepan /Gulyás Zsuzsa

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

Faruk király ebédje

A budafoki vendéglők között jelentős szereppel bírt a Kutyavilla Halászcsárda. A váltakozó vendéglősök és főztjük nagyon sok embert csábítottak ki a fővárosból. Sőt, előfordultak igazi hercegek és más főurak is a vendégek között. Híres politikusok is megfordultak, például amikor a második világháború előtt Faruk egyiptomi király Budapestre látogatott, a budafoki Kutyavillába hozták, hogy igazi dunai halászlevet fogyaszthasson. A leginkább maradandó emlék azonban Krúdy Gyula nevéhez kapcsolódik, aki több regényében és novellájában is írt a budafoki vendéglőről, több művében szerepel, például Rezeda Kázmér szép élete; Szindbád; Bródy Sándor vagy a Nap Lovagja.

Kiemelt kép: Fortepan / Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum

2022-ben a Budapest Napon hirdettük meg Meséld el saját Budapestedet! felhívásunkat azzal a céllal, hogy minél sokszínűbb képet kapjunk a főváros hétköznapi történeteiről, civil legendáiról. A beérkezett több száz történetet a Nagyregény megalkotására felkért 23 kortárs író számára is továbbítottuk, hogy esetleges inspirációforrásként dolgozzanak velük. A felhívásra beküldött történetekből a Történetek menüpont alatt közlünk folyamatosan bővülő válogatást. A szövegeket változtatás nélkül közöljük.

***

“A sváb jég hátán is megél”

Az újkori Soroksár a Grassalkovich-féle betelepítésnek köszönhetően majd’ 200 éven át sváb volt.

A XX. század fordulója körül a svábok mellé fokozatosan költöztek be magyarok és más nemzetiségek – részben Trianonnak, részben az iparosodásnak köszönhetően. A vidékről jövők munkát találtak a fővárosi gyárakban, olcsó lakást viszont nem, ezért kiszorultak a Pest környéki községekbe. Itt viszont volt hely. Soroksár akkori területe több mint 11 ezer hektárra terjedt ki. A korábban homogén sváb lakosság is „felhígult” a betelepülőkkel. A ‘30-as években már az itt lakók fele magyar anyanyelvű volt.

Soroksár lakóinak egyik jellegzetes foglalkozása volt a jéggyártás, mely a svábok életrevalóságát, találékonyságát mutatja. Tréfás szólás is volt: a sváb a jég hátán is megél. A Duna jegét termelték ki baltával, csáklyával, fűrésszel, majd a jeget vermekbe (“hűtőszekrénybe”) rakták (500–600 kocsirakomány is elfért egy-egy veremben) és nyáron szekérrel vitték Pestre a vendéglősöknek, henteseknek, háziasszonyoknak. 

Kiemelt kép: Fortepan / Urbán Tamás