Két éve költöztem az első kerületbe, a Széna térre, a harmadik emeletre. Sokszor állok az ablakban (ami eddig, másik lakásokban nem volt szokásom), és figyelem, ahogy alattam morajlik a város, nézem a villamosok, a buszok tetejét, és közben mindig arra gondolok, mi minden történt ezen a helyen. Nemcsak a kitörés „’45 vak telén”, hanem például Szabó bácsiék elkeseredett harca ’56-ban a szovjetek ellen. Hányszor szétlőtték ezeket a házakat és még mindig állnak. Volt ezen a téren kórház, börtön, vesztőhely, kávéház, piac, városfal, buszállomás, talán könnyebb megmondani, mi nem volt… Nyugalom! Az nem volt itt soha. Amikor ide költöztünk, a lányomnak vettem egy könyvet, A Várnegyed titkai a címe, gyerekeknek íródott, a séták során a gyerekek utcáról utcára, térről térre fedezik fel e kötet segítségével a Vár történetét. Aztán csináltuk ezeket a sétákat kettesben, és az lett a vége, hogy ebbe a hatalmas történetbe (majdnem 800 év) nem a lányom, hanem én szerettem bele.

Cserna-Szabó András – ELSŐ

Budavári Virágok (részlet)

„Állok az ablakban, harmadik emelet, alattam tompán nyüzsög a Széna tér. Várom a dílert, közben mindenféle látomásom van. Ez is elvonási tünet, a látomás. Azt képzelem, hogy én vagyok Lipót, a dédapám, aki ezt a lakást vette száz évnél is régebben, és én az ő szemével látom a teret. 1956. november negyedike van, a szovjet 128. lövész-gárdahadosztály a Déli pályaudvar felől érkezik. Nagy Imre hajnalban közölte a rádióban, hogy a kormány a helyén van, majd elfutott a jugoszláv nagykövetségre. Szabó bácsi emberei a metróépítkezés tornyából és a Mártírok útja háztetőiről lövik a szovjeteket, Ekrem Kemálék az Ostrom utcában védekeznek, a budai srácok nem adják meg magukat, Molotov-koktéllal dobálják a tankokat. A szovjetek a házakat veszik célba, és aknavetőkkel lövik a forradalmárok állásait, mire a felkelők nagy része hazapucol. Dédapám szemével látom az ablakból, hogy egy tank csöve pontosan rám mered, farkas­szemet nézünk a szovjet csővel, aztán már a romok között állok, mindenhol üvegcserép és por, a csillár is leszakadt – és akkor hirtelen elmúlik a látomás, megint 2023 van, a csillár újra a helyén, én pedig várom remegve azt a rohadék dílert.”

Cserna-Szabó András: (Szentes, 1974) Novelláskötettel indította pályáját, regényeket ír, köteteket szerkeszt, műveiből színházi előadások és kisfilmek is készültek. Rendszeresen jelennek meg gasztrocikkei és könyvei.  Szíved helyén épül már a halálcsillag, Sömmi, Zerkó. Attila törpéje.

Kiemelt kép: Fortepan / Erdei Katalin

Kétszer is laktam a II. kerületben, az utóbbi alkalom ma is tart még. Egyszer bent, egyszer kint. Először: Víziváros, Csalogány utca, mintha nagyon közel lenne mindenhez, mégis, csendesen meglapul a várhegy árnyékában. Akkor még: Pajtás önkiszolgáló étterem, Róma ételbár, Csalogány26. Igaz, rendszeresen csak a Pajtásban fordultam meg, de ráláttam az ablakomból a Csalogány26-ra is, és tudtam, hogy Esterházy jár oda rendszeresen. Vagy rendszertelenül. Mindenesetre elég volt tudni. Másodszor: a II/A., az valami más. Nem is az, hogy messze van, mert egyfelől ez nézőpont kérdése, másfelől a város leghangulatosabb villamosvonala megy ki oda, jön be onnan, és azon minden nagyon közelinek tűnik. A kertváros varázsvilága: régi villák és újak, makacsul megmaradni vágyó víkendházak, kísérleti lakótelep, falusi porták. Völgynek hívják, de valójában sokkal inkább fennsíknak tűnik. Annyi mindenre rá lehet innen látni, térre, időre, álmokra, fájdalmakra. A könnyebb létezés nem múló ígéretére.

Krusovszky Dénes – MÁSODIK

Számozott képek (részlet)

„Később mégis a Moszkva tér környékére szokott át, egy endrődi haver lakott ott, és arrafelé, egy Hattyú utcai késdobálóban hallotta először, hogy „Kalef”, és úgy megtetszett neki, hogy onnantól ő is folyton így nevezte a teret, és akkor sem szokott le róla, amikor Imre bá jól kiröhögte emiatt. Azokban a napokban a legnagyobb félelme az volt, nehogy valamelyik fakabát lekapcsolja, és ráhúzzák, hogy kmk-s. Végül a Fény utcai piacon kapta a fülest, hogy kicsivel feljebb, a Marczibányi Téri Állami Szociális Intézetbe keresnek karbantartót, az endrődi srác addigra fel is szívódott, ő viszont egyből odarohant, és legnagyobb meglepetésére másnap reggelre már be is hívták.

A legjobb helyre kerültél, magyarázta neki Imre bá, amikor a szuterénben berendezett szolgálati lakásban lepakolta a cuccait a vaságyra. Hamar rájött, hogy az öregnek igaza lehet, a meló nem volt nehéz, az intézetnek presztízse volt a környéken, csak a nyomorékokat kellett megszoknia, de hamar megtalálta velük a hangot.”

Krusovszky Dénes: (Debrecen, 1982) Költő, prózaíró, szerkesztő, fordító és újságíró. Eddig hét verseskötete jelent meg, A fiúk országa című novelláskötet után az Akik már nem leszünk sosem című regénye Libri irodalmi közönségdíjat nyerte el.

Kiemelt kép: Fortepan / tm

Budapest sok részén laktam, huzamosabban a VI., a XIII. és végül a III. kerületben. Már a tizenharmadikban is a Duna nevű folyó vett le a lábamról, s most ugyanez a helyzet Óbuda északi csücskén, közel a vízhez. Állítólag ez a legnagyobb kerület, meglehet, de az biztos, hogy ennek van a legtöbb arca. Olyan, mintha több kisváros és község nőtt volna össze. Nagyon szeretek itt élni, olyan érzés, mintha egy erdészházban lakhatnék, amelyik mégis élvezi a metropolis erényeit (néha a hátrányait is). De nem panaszkodom. Inkább mondom újra: ez a ház mintha kárpótolna a korábbi, kevésbé örömteli éllettereimért. Hálás vagyok a sorsnak, hogy immár 26 éve bonyolíthatom itt a mindennapjaimat. Jobb volna, ha inkább egyszerűsíthetném, ám ott még nem tartok, önhibámból. Dolgozom az ügyön.

Vámos Miklós  – HARMADIK

Könyvtári könyv (részlet)

„A Kéhli étteremben két fiatal lány fogadta a vendégeket, váltótársként. Egyikük, Julika rendszerint futva érkezett az Árpád híd felől. Imádta, ha a hosszú szőke haja lobog utána a friss szélben. Julika állatorvos szeretett volna lenni, mint az édesanyja. Nem vették föl az egyetemre. Sebaj, majd jövőre. Addig alaposan fölkészül.

A viharvert kötetet a bejáratnál lévő pult alsó polcán találta. Sok mindent hagytak már itt a vendégek, könyvet még soha. Bár… Rita mama úgy tudja, annak idején Krúdy Gyula sokszor bízta a ruhatárosra a papírjait, amíg a vacsoráját fogyasztotta. Ezt hajdanán a legendás Kéhli mama – Isten nyugosztalja – még a saját szemével láthatta, ő adta tovább. Ugyanő állíttatott emléktáblát az írónak a terem ama részében, ahol a törzsasztala volt.

A Kéhli család ősei a tizennyolcadik század elején költöztek Óbudára Kehl am Rheinből.

Erről Julika Óbuda múltja, jelene és jövőjéből értesült. Örült, hogy ilyen szép múltú étteremben dolgozik. A vendégek érkezése közti szélcsendben néha lapozgatta a talált könyvet.” 

Vámos Miklós: (Budapest, 1950) író, forgatókönyvíró, dramaturg. Harmincöt kötete jelent meg, köztük a Zenga zének, az Anya csak egy van, az Apák könyve, a Dunapest vagy az Ötvenhat lépés. Könyvei közül több idegen nyelveken is megjelent.

Kiemelt kép: Fortepan / Otruba Ferenc és Zoltán

Mint messziről jött ember számára, aki vagyok s aki még csak harminchárom éve él ebben a nagyvárosban, a város finom belső hálózatai, előítéletei, ambíciói nehezen rajzolódnak ki előttem. Felmenőim közül tudtommal nem született senki e városban, nem itt keresztelték, nem itt üldözték őket. De akiket ismertem közülük, mindannyian párás tekintettel mondták ki a város nevét. 

Újpestről azonban évtizedeken át nem hallottam, a városrészhez kötődő előítéletek is ismeretlenek voltak előttem mindaddig, amig valaki csodálkozva nem kérdezett vissza: itt laksz? Mert hirtelen – a nagy döntések olykor néhány lélegzetvétel alatt születnek – itt találtam magam, egy olyan helyen, amely arra az utcára emlékeztet, ahol felnőttem. A tavaszi kopott fény, egy utca görbülete, egy fa árnyéka – ennyi a hasonlóság, más aligha látja. De hogy a világ ne hűlt hely, hanem valami otthonszerű legyen, össze kellett a dolgokat csomózni.

Tompa Andrea – NEGYEDIK

Andor látogatása (részlet)

„Egy csapat ember bukkan fel a fák közül, szemetet szednek zsákokba, hajolgatnak, mindenkin fényvisszaverős karszalag van. Egy másik csapat is érkezik a híd felől, elhaladnak Andor mellett, egy középkorú, overallos nő hirtelen odakiált neki. Képviselő úr! De jó, hogy eljött. Ez igazán klassz. Emlékszik ránk? Egyszer voltunk önöknél egyeztetésen, amikor a civil szervezeteket épp… Megköszörüli a torkát. Hogyne, bólint Andor, emlékszem. Nem fogadtuk el a javaslatukat, ugye?

Hát nem. És le is daráltak azóta bennünket.

Le, feleli Andor. Vagyis hát nyilván nem én.

De mi tesszük a dolgunkat tovább, mondja a nő, és Andor szemébe néz.

Mi is, feleli Andor. Azért vagyunk itt, teszi hozzá nevetve.

A nő elővesz a táskájából egy karszalagot, átnyújtja neki, egyszer használatos gumikesztyűt és nejlon­zsákot is ad Andornak.

Újpest vagy Angyalföld?, kérdezi.

Hogy érti?

Hát most két csapattal dolgozunk, a hídtól innen Újpest, onnan Angyalföld, és összefogtunk. Melyiket szeretné?

Mindegy. Újpest, legyen Újpest.”

Tompa Andrea: (Kolozsvár, 1971) író, színikritikus, a Színház folyóirat főszerkesztője volt. Négy regénye jelent meg, A hóhér háza, a Fejtől s lábtól, a Libri irodalmi díjat elnyert Omerta, valamint a Haza. A kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen tanít.

Kiemelt kép: Fortepan / Otruba Ferenc és Zoltán

Akadémia utca. A tudás és a bölcsesség helye. Dohos szerzetesek a könyvtárban. A világhíres panoráma helyett csak egy szürke házfal jutott. Az utca két végén nyitott falanszter. A kamaszkor lezárt mólói egyfelől, az Országház hallgatag homlokzata másfelől. Néma robaj mindenütt. Vasútnál lakom, mondja, de a folyót nézi. Itt jött végig a pápa, pihés csibe a legóautóban. Ha kihajolok, megérinthetem a glóriát. A sarkon azóta bezárt pékség, a kontinens legjobb roppanós pogácsájával. A szocializmus rekvizitumai: kávédarálók a közértben. 2000-ben spontán koncert a téren. Aztán lemegyünk a metróba. Emelkedés és süllyedés. Ez nem egy város, nem egy kerület. Ez egy meg nem gondolt gondolat.

Bartók Imre – ÖTÖDIK

Kétszázkilencvenkét lépés (részlet)

„Sok-sok éve az amerikai elnök, Teddy Roosevelt járt az országban. Néhányan rebesgették, hogy Roosevelt zugivó; mások szerint alvajárással verte meg a sors; megint mások szerint az ismeretlen levegő tette kótyagossá. Bármi volt is az oka, magyarországi látogatásának idején valahogy kiszabadult a lakosztályából anélkül, hogy a testőrei észrevették volna, és bandukolni indult az utóbb a névrokonáról elnevezett téren. Középütt pompás sziget, lombkoronák, királyi fészek. Teddy leheveredett a fűbe, és jól megnézte magának az Akadémiát. Tudta, hogy mi ez az épület, a titkára megsúgta. A kultúra és a bölcsesség helye, mondogatta magában. Szerzetesek a dohos könyvtári folyosókon. Keleti archívum. Félórát ejtőzött talán, amikor felkerekedett, és kiment a korzóra. Nem ismerték fel, a Duna is közömbösen csordogált az oldalán, a galambok ismerős köreiket rótták a magasban. A korzón éppen felállították az asztalokat, a táblákat. Teddy gondolt egyet, és odaült. Nem tudta, mire számítson, de úgy érezte, bárkivel elbánna. Talán mégiscsak alvajárt.”

Bartók Imre: (Budapest, 1985) A Fém című regényével debütált, ezt követően A patkány éve című munkájával indította el trilógiáját, később megjelent a Láttam a ködnek országát, a Jerikó épül és a Lovak a folyóban című regénye.  Paul Celanról és Rilkéről is írt irodalomtörténeti monográfiát.

Kiemelt kép: Fortepan / Szalay Zoltán

Az egyetemi kollégium átmeneti évei után költöztem a hatodik kerületbe. Vidéki fiatal Budapesten. Kulturális migráns. Aztán azóta többször, külföldről haza. Vasútnál lakom. A mélyben a kék metró és a kisföldalatti surrog. Alattunk a régi Duna-ág: földtörténeti kisszínes a lakógyűlésen, mitől vizesedik a pince. Nem csak esőben gondolok Juhász Ferenc versére az Oktogonon. Apropó, Oktogon: Írók Boltja<3. Tűzijátékot a Ferdinánd hídról nézünk a nyárutóban. Bolhapiacra a Hunyadi térre járunk, korcsolya helyett forraltbor. A Jaromírral egyszerre költöztünk a környékre, korsó pilzenik, prágai kerülővel. Karácsonyfát a Bajza alagúton cipelek haza. Majálisra gyalog megyek, ha jók a programok. Kísértet járja be a Városligetet – a beerbike és a beépítés kísértete. De elkalandoztam a határsávban. Ha már nagyberuházás, akkor Westend – az új millenium fájdalmas tévedése. Plázaeufóriában éltem én is. A monarchikus gloire persze tovább bírja, Mária Teréz a kerület névadója, bennem viszont köztársaságpárti a szívzörej. Ez a vidék elvonttá finomulni sose hagyott (©Vas István). Ha kívánhatok, akkor a mérgezett vasúti talaj tisztuljon közparkká a Podmaniczkyn.

Fehér Renátó – HATODIK

Kaleidoszkóp (részlet)

„Aztán osztoznánk L alakú, átlós vagy egyenes vonalú egyenletes történeteinkben, melyek végül úgyis lekerekednek közösre és szépre: itthon vagyunk. Osztoznánk ebben a többes szám első személyben. Osztoznánk azzal, aki a pályaudvari perontábla talapzatán rendezkedik be zsebsakkjával végbakvédelemre. Azzal, aki délutánonként a női szállón takarít. Azzal, aki mellékszerepet mormol fel és alá a Nagymezőn. Aki a jugoszláv követségen, az Állami Bábszínházban vagy a Szobi utcai mentőkórházban kér menedéket. Aki ’44 nyarától zsidókat bújtat a csehszlovák konzulátus használaton kívüli szenespincéjében a Rózsa–Szegfű-sarkon. Aki az Abbáziában szolgál fel rigójancsit visszeresedő lábbal, amíg a férje Nobel-díjas regényt ír egy budai garzonban. Aki dedikálni ül ki a könyvheti napernyők alá az Írók Boltjánál, de csak külföldiek kérdezgetik tőle, hogy a városnéző busz honnan indul. Aki zuglói babatincsekből készített pihekönnyű parókákkal üzletel az Opera művészkijárójánál. Aki magát árulja az aluljáróban, levendulát, lufiállatot, amíg mellette szinkrontolmáccsal prédikál apokalipszist a révület.”

Fehér Renátó: (Szombathely, 1989) Költő, író, szerkesztő. Három verseskötete jelent meg, Garázsmenet, Holtidény és Torkolatcsönd címmel. A Hévíz folyóirat főszerkesztője.

Kiemelt kép: Fortepan / Záray Péter

A nagyapám a Dob utcába született, és ott is nőtt fel.

Én pedig körülbelül tizennyolc éves koromtól az életem napnyugta utáni (nagy)részét a hetedik kerületben töltöm. Sötétben és csukott szemmel magabiztosan eligazodom benne, világosban nem biztos. Azok a bizonyos mélységek és magasságok általában itt történtek. Kocsmák előtt ácsorgás fagyban, pincékben izzadás klímakatasztrófát jelző negyvenötfokos nyárban. A csókok íze számban hol olcsó sör, hol mentolos IQOS-heets. A kerület kinyúlik a Városliget széléig, ott megtorpan, mert valamiért nem akar elmenni a régi gimnáziumomig. Talán fél, hogy meglátna kisgatyóban, kilógó nyelvvel a Liget felé futni tesiórán. Az első egyetememet, az ELTE PPK-t szívesen befogadja magába, a másodikat, az SZFE-t épphogy nem; talán félt a művészeti pályától, és inkább akarná, hogy pszichoterapeutaként megtanuljak kérdezni és hallgatni. A kerületnek egyébként történelme is van, ami leginkább a titokzatos, ódon, gangos átjáróházaiban bujkál.

Kemény Zsófi – HETEDIK

Struccpolitika (részlet)

„Belefutnak egy csapat részeg, félmeztelen, alkoholos filccel teletagelt legénybúcsúsba, akik szívesen fogadják a kokaint, és előkerül közülük egy pórázra kötött strucc. M fél a strucctól, de Cé természetesnek veszi, hogy ha elhiszi a struccot, akkor megfoghatja a pórázát, elvezetheti, és soha nem dughatja többet homokba a fejét. Két farkas lakozik bennük, az egyik megvakul, a másik megsüketül, maguktól elmennek meghalni, és marad a részeg tudat­módosultan naiv állapot, hömpölygő turisták, kéken villogó sajtos-kebabos szemben a kéken villogó sima gíroszossal örök párbajhelyzetben. Maradnak a hányások, a platós autó­kon ücsörgő, cigit tekerő fast fashion tagadók, az ápolt szakállú, ápolatlan fanszőrű unatkozó fiatal felnőttek, a 4es 6os sörözőben reménykedő nem művészek, az éjjeli kutyasétáltatók, akik a szemüket forgatva kiabálnak utánad maró undorral, a bunkó csaposok, akik keresztre feszítenének, ha azt mondod, „lesz egy vice”, a Gozsduban még 2023-ban is félmeztelen lányok táncolnak a pulton, egy emelettel a felszín alatt pedig az karaokizik, akinek már minden mindegy. Metálzenészek kertészkedésről beszélgetnek a zsinagógától nem messze, a Barhole-ban, a tenyér, a tenyér ráncai, az egész bulinegyed egy nagy tenyér, és a sok ujj: a kocsmák.”

Kemény Zsófi: (Budapest, 1994) költő, író, forgatókönyvíró, slammer. Két verseskötete és négy regénye jelent meg, legutóbb Az aranykor fénykora címen. 

Kiemelt kép: Fortepan / Makovecz Benjamin

A szülői házból – lakásból – annak idején egyenesen a Józsefvárosba költöztem, egy Mária utcai műteremlakásba. Azazhogy szobába. Ugyanis a fürdőszoba egy óriási közös előszobából volt csak megközelíthető, ahol is az egyik bérlő, egy korpulens munkásasszony – felejthetetlen – nyaranta meztelenül szokta volt pucolni a halat, előkészíteni a húst. A 2010-es évek közepén, több kitérő után költöztem újra a Józsefvárosba, a piacnegyedbe, és ha utánaszámolok, idéntől már elmondhatom, hogy felnőttként sehol nem laktam huzamosabban, mint ahol most lakom. 

A lakóhelyeimhez való viszonyomat általában erősen ambivalens jegyek jellemzik, vagyis alapvetően lakás és élés konfliktusa határozza meg: gyerekkori beidegződések miatt ugyanis képtelen vagyok elképzelni a lakóhelyemet máshol, mint a belvárosban, alapvetően ugyanakkor egyre inkább élhetetlennek látom ezt a terepet, legalábbis közös anyagi és kulturális – városi és országos, hogy ne mondjam, országos és európai – lecsúszásunk jelen fázisában lehetetlennek látom, hogy a pusztításnak és pusztulásnak valahogy vége szakadjon. 

Annál inkább felvillanyoz, hogy most hivatalból hódolhatok kutatási szenvedélyemnek, a múltról képzeleghetek, és kicsit tanulmányozhatom a dualizmus emberléptékűbb, legalábbis falusiasabb Józsefvárosát, ahol istállók, egyszintes házak, vendéglők meg műhelyek álltak, az udvarokon fákkal, kúttal, tyúkokkal. Ami persze nem azt jelenti, hogy ezek a díszletek hangsúlyosan fognak megjelenni a nyolcadik kerületi fejezetben, mindenesetre sokat segít, és szinte a kerület jelenidejű látványát is meghatározzák a fantáziálásnak ezek a kísértetképei, a Mária utca nyomvonalát például a Rákos-árok,  egy Víg utcai sarkot a Küffner vendéglő, ahol a szocdemek üléseztek, míg Küffner Károly, gondolom, kormányzati nyomásra, ki nem tette a szűrüket. Meglátjuk, mi sül ki ebből.

Szvoren Edina – NYOLCADIK

Titkos és általános (részlet)

„Szerencse, hogy a mágnásfertályon kell csak fuvaroznom, ahol kevés ismerősöm akad. A Múzeum mögött. Hajnalban, mikor még ürességtől kong a kocsi, felteszem a fiút az oldalpallóra, és néha megengedem, hogy a visszhangos tartályba kiabáljon. Megmozgatunk minden követ, nem kell nekünk úri követ!, szégyenszemre ilyeneket tárál bele a bádogba, ha felhúzódzkodik a csapóajtóig. Ilyenkor a kényes Szentkirályi utcai polgárok is ránk nyitják az emeleti ablakokat. Tettre föl, választójogot! A mihaszna a szüleitől hallja ezeket a szólamokat, Bánffyt Bánomisénffynak gúnyolja. Az apja szedőmunkás, nyomdászestekre jár, olvasószobát meg egyleti üléseket látogat, fizeti a sztrájkalapot, pártkapcsolatai vannak, egyszóval meg van szervezve. A hatóság is szemmel tartja. Amikor engem állathajszolás miatt zsuppoltak be, őt a nagy munkástüntetésről szedték össze megverve, véresen. Le is fotózták, mint a bűnözőket.” 

Szvoren Edina: (Budapest, 1974) író, zeneelméletet tanít. Pertu címen jelent meg első novelláskötete, később Nincs, és ne is legyen, Az ország legjobb hóhéra, Verseim és Mondatok a csodálkozásról.

Kiemelt kép: Fortepan / Makovecz Benjamin

Az enyém a Kilenc. Franzstadt, amint azt a velem ellentétben valóban pesti gyerek apám mondja mindig. A két körút közötti részét, ha nem is „körbelaktam”, de jócskán „körbeéltem”, és nem keveset jártam erre, kijjebb is ugyanúgy. Helyi erője nem vagyok. Szimpatizánsa régóta.

Mert a Kilencnek oroszlánrésze van abban, amitől nekem Pest szerelem tud lenni. Ez a Mester utcának ugyanannyira köszönhető, mint a rendezőpályaudvarnak, a Bakáts térnek, vagy a Közvágóhídnak. A Nehru partnak. A Borárosnak. A Vásárcsarnoknak. És persze a Fradinak.

Én legjobban mindig is eltévedni szerettem Budapesten, így a főhőseim is ilyesmire próbálom rávenni majd, vagy pláne eljuttatni egy kegyelmi állapotba, amikor a város okosabb, mint ők, és anélkül válaszol meg kérdéseket, hogy azoknak a feltételével – nem tudom kihagyni – feltétlenül bajlódni kéne.

Ezért azzal próbálkozom majd, hogy a fejezetem valódi szereplői az utcák legyenek, a homlokzatok, platánok, kapualjak, éttermek és kifőzdék, kocsmák, parkok, kilátások és beszögellések. Nagyon szeretnék egy finom, otthonos, gazdag helyet találni valahol a nyelv mélyén, ahol fölépíthetek egy keveset Ferencvárosból. Ez lesz a fejezetem lényege. Legalábbis most ez a fő cél. A többit meglátjuk.

Simon Márton – KILENCEDIK

Séták és más tévedések (részlet)

„… Otthon érezte ezen a környéken magát, pedig Ez a Franzstadt, ez nem törleszkedik az erre járók szívéhez, ezt Mária mondta neki a beköltözése napján, és ő is érezte, hogy ezt a részt nem feltétlenül volt szokás ellágyultan szeretni, még legföljebb ha a körutat, vagy a Mester elején itt szemben a Széchenyi kávéházat, a kupolákkal és a pajzsos ablakaival tisztára egy palota, azt persze, pláne ha FTC-drukker volt az ember, de már egy kicsit kijjebb, a Közraktárak laposan húzódó téglatömbjeit, a gépgyárat, a bőrgyárat, a pezsgőgyárat, a Lónyay utcában zörgő villamost, ezt a nyüzsgést, ezt már nem, a jobb és rosszabb hírű vendéglőket, kis piacokat, kint, lefelé a Duna-parton a malmok mellett a Közvágóhíd felé, azt a részt végképp nem, csak iramodásnyira volt ugyan a Vámpalota és a Sóház a lakástól, arrafelé mégis ritkán sétált el, pedig a Soroksári út igazán nem korzózásra lett kitalálva, nem ez volt a mágnásfertály se … „

Simon Márton: (Kalocsa, 1984) költő, műfordító, slammer. A Dalok a magasföldszintről, a Polaroidok, a Rókák esküvője és az Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni című verseskötetek szerzője. Válogatásában jelent meg a 99 magyar vers című antológia. 

Kiemelt kép: Fortepan / Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény

A szüleimmel 1990-ben települtünk át Romániából, ekkor tíz éves voltam. Magyarországot csak képeslapokról ismertem. Lenyűgözött a gondolat, hogy itt az emberek magyarul beszélnek, és ha egy üzletbe belépnek – ami nyilvánvalóan nem üres, mint nálunk otthon –, akkor ott magyarul kérik a kenyeret. Életem első tíz évében egyszerűen nem számoltam a lehetőséggel, hogy egyszer eljuthatok ide.

És aztán egy berettyóújfalui kitérő után 1991-ben megérkeztünk Budapestre, egyenesen a X. kerületbe, ahol az első albérletünk volt. A városból alig láttam valamit, már itt is voltunk Kőbányán, és itt is maradtunk pár évig. Így nekem a X. kerület jelentette Budapestet és persze Magyarországot, az itteni utcák, házak, üzletek, emberek, az iskolám, a közeli lakótelep, a park, a buszok, a buszvégállomások. Hát ez Budapest, gondoltam, és most itt vagyok.

Mán-Várhegyi Réka – TIZEDIK

Vonatkozó naplórészletek (részlet)

„Úgy is lehet a suliba menni, hogy a Gitár utca felé indulok, ott kimegyek a Harmat utcára, ahol felszállok a 85-ösre és négy megálló múlva leszállok. De ma felfedeztem, hogy ha a Mádi utcán a másik irányba indulok, és csak megyek, és megyek, és megyek, és megyek, akkor ott a suli. Vagyis a suli abban az utcában van, ahol én is lakom!

A suli után van egy nagy út, és ha ott átmegyünk, ott van a fagyis. Ha valakinek van pénze fagyira, akkor tanítás után ott van. Kár, hogy nem lehet fél gombócot kérni. Kíváncsi vagyok, a többiek mennyi zsebpénzt kapnak. Szerintem én nagyon keveset.

Tomi mindig megy fagyizni, pedig amúgy nem valami gazdagok, de ő nyáron dolgozott egy autószerelőnél. Van egy motorja is. Tanítás után hazaszalad, és aztán irány a fagyizó. A suliba nem járhat motorral, Reni néni nem engedi.

Ma voltam Zakariás Erikáéknál. Ők is a lakótelepen laknak, mint kábé mindenki az osztályból. Annyira, de annyira szeretném, ha mi is a lakótelepen laknánk! Legszívesebben a tizediken laknék, ahonnan jó messzire ellátni. Erikáék a kilencediken laknak, és onnan is jó messzire ellátni.”

Mán-Várhegyi Réka: (Szászrégen, 1979) Író, szerkesztő. A Boldogtalanság az Auróra-telepen című elbeszéléskötetével jelentkezett, majd megjelent a Mágneshegy és a Vázlat valami máshoz című regénye. Több gyerekkönyv szerzője.

Kiemelt kép: Fortepan / Mezey András

Több mint száztíz éve él Rákosszentmihályon a családom, aztán mégis itt kötöttünk ki, Budán. Idegenek voltunk, a falut városra, a kertet vasbetonra cserélő betelepülők. 1972-ben anyámék vállalati, hosszú lejáratú kölcsönből és apám motorjának árából vettek egy öröklakást a külső Bartók Béla úton, hogy ne kelljen tovább ülni nagyapámék nyakán, a kisházból a kerti budira járni, lavórban fürdeni, és a kinti csapból hordani a vizet, vödörben. Nyolc és fél voltam. Abban az iskolában folytattam a másodikat, amelyet előzőleg Kádár János meglátogatott, és abban tanítottam később, amely mellett a Brezsnyev-ovi állt. Itt vásároltam lakást hitelre a sárga keramitos Eszék utcában, és itt költöztem vissza az üres panelbe, anyám, apám és a kutyám halála után. A Haladás moziba még apámmal jártunk, egyszer kipróbáltuk az új Smenát a Feneketlen-tónál, és beírattak tenisztanfolyamra a Közért SK-ba. Nem barátkoztunk. Presszóba, étterembe, cukrászdába nem jártunk, és sétálni sem családilag. Részt vettem akadályversenyen a Kamaraerdőben és kórusversenyen a Jóskában, ahol később tanári kitüntetést vettem át. Jártam két fiókkönyvtárba és a Gárdonyi antikváriumba, buliztam a KEK-en, egyetemi koleszokban, és kifeküdtem napozni a Petőfi híd előtti bozótosba. Voltam rikkancs a hídfőnél, és hajnali újságkihordó a Bártfai utcában, úsztam a Gellértben, megfordultam a kerületi rendőrőrsön és több fogorvosnál, láttam a kaposvári színházat a Parkszínpadon, és jártam a Szkénébe dramaturgiskolába. Éjszakáztam a Libellában, söröztem a Mészöly tanszéken, időztem hajnalban a Skála-piac és a Kosztolányi Dezső téri buszpályaudvar kolbászos standjainál. Ültem mentőben, és rettegtem a Szent Imre intenzívje előtti műanyag széken, búcsúztam apámtól a Gellért templomban, sétáltattam kutyát a Bikáson és a vasúti töltés mellett, vittem műtétre és meghalni a Fehérvári útra, várakoztam a Kelenföldi pályaudvar indóházában, és szálltam fel távolba tartó vonatokra, bőröndöket húzva-vonva a pályaudvari aluljáróban. Úgy ötven éve élek ezen a helyen – egy szentmihályi Budán –, mint egy átutazó, és észre sem vettem, hogy idő közben az otthonommá vált.

Nagy Gabriella – TIZENEGYEDIK

Egymást néző házak (részlet)

„Valami házgyár gondolt egyet, és előregyártott elemekből idedobált tíz emeletet elénk, aztán majd csodálkoznak, ha jön egy földrengés, és összedől. A prolik meg beköltöztek. Mondja, Zsiga, hogy lehet élni egy kockában? Ha felnyújtja a karját, eléri a plafont. Bólogatott a Tóth, de a mozi, kedves Szidi, az megvan még. Ha akarja látni a nagyvilágot, beül. Mit érdekelnek engem az indiánok, megvolt nekem már a nagyvilág. A Hadikban igazi bohémek múlatták az időt, hetven fillér volt a jeges kávé, az asszonyok szelet fagylaltot kanalazva froclizták a férfinépet, nyüzsgött az utca a hídig, a napernyőket kigurtnizták, a platánokat dunai szél borzolta, a Bécsbe tartó hidroplánnál sor állt. Én voltam a Karinthy kedvenc kasszírnője, mert értettem a tréfát, és szimplát számoltam neki dupla helyett. Az a pletyka járta róla, hogy mikor meglátta a Hunniát, megálmodott egy színházat a helyén. Mi lett az álomból, semmi se. Láttam én a Simplont meg a Nap mozit is, ami leégett huszonnyolcban, így büntette Isten az igazgatót, amiért otthagyta a családját egy cukroslányért.”

Nagy Gabriella: (Budapest, 1964) író, szerkesztő.  Első, verseskötete, a Vállalok bérbe sírni után Idegen és Üvegház címen írt regényeket. A Litera.hu irodalmi portál főszerkesztője, az Alibi – hat hónapra tematikus könyvsorozat szerkesztője.

Kiemelt kép: Fortepan / Bokor András

12. kerület. A szüleim nem itt születtek és én sem, szemben a gyerekeimmel, akiknek itt indult az életük. Én egy olyan sutyerák vagyok, aki egy falu leromló szegletéből rögvest a 12. kerületbe került, s azóta, idestova ötven éve, csak rövid időre hagyta el. Itt zajlott a kamaszkorom, itt nőttek fel a nagy gyerekeim. Megszoktam a zöldet, a csendet, a biztonságot és nem szoktam meg a budai gőgöt, ami így aztán nem ritkán tárgya a szövegeimnek. Van egy kisvárosi identitásom, ebben a nekem oly fontos nagyvárosban. Itt a nagy üzletek is kisebbek, a legtöbb egészen kicsi, ahogyan a társasházak is. Minden közel van, és könnyen elérhető. Az erdő is. Ha nem akarsz belefeledkezni a fővárosi éjszakába, könnyű a kerület határain belül maradni. Sokszor untattam a gyerekeimet helytörténeti érdekességekkel, hogy például miért Harangvölgy a Harangvölgy, de megtanultam, ez a legtöbb embert csak módjával érdekli, a gyerekeimet például egyáltalán nem, úgyhogy a leendő nagyregény 12. fejezetében csak óvatosan nyúlok ezekhez a múltból előkotort érdekességekhez és többet ahhoz, amiről úgy gondolom, élet.

Háy János – TIZENKETTEDIK

Biopiac (részlet)

„Leértünk az Istenhegyin az Orbán térre, aztán Orbánhegyi utca, Stromfeld, nem kellett mondani, hogy itt jobbra, ott balra, úgy mentünk, mint a rabok a börtönudvaron, pontosan meghatározott rendben. Valaki mesélte, konkrétan tudom, hogy ki, Marinak hívták, hogy régen ez egy csendes budai utca volt, hogy megszívták, akik azért költöztek ide, mert ezt a hírt hallották róla. Új házak. Mi volt itt, ezt kellett volna megkérdeznem, mondta az, aki mesélte a történetet, de nem kérdeztem, biztos a mellette gyalogló nő sem tudta, hogy mi volt itt régen. Milyen furcsa, azt is mondhatta volna, hogy évtizedekig néztem egy épületet, s mikor elbontották, nem emlékeztem, hogy mi volt ott előtte, hogy ennyire el lehet felejteni mindent, s hogy mennyi minden nincs már meg a fejében, ami régen vele történt, hogy ilyen lehet a halál, hogy lassan, de biztosan elfelejti önmagát. Nem, nem ház volt, gondolta, hanem egy füves rész, ez már az önkormányzattal szemben volt, a Kisjancsi és a Böszi sarkán, ahol szintén épült egy új ház. Ellenszenves, amikor ilyen becéző szavakkal nevezi meg valaki azt a környezetet, amiben lakik. Rögvest lehet érezni, hogy aki nem tudja beazonosítani, az nem idevaló, azok tényleg legfeljebb kirándulni jöhetnek ebbe a kerületbe, vagy lomtalanításkor.” 

Háy János: (Vámosmikola, 1960) író, drámaíró, költő. Regényei a teljesség igénye nélkül: Dzsigerdilen, Xanadu, A gyerek, A mélygarázs, A cégvezető. Verseskötetei: Vigyázat, humanitsák, Valami nehezék, Kotródom el, Meleg kilincs, Az öregtó felé. Drámái: A Gézagyerek, A Senák, A halottember.

Kiemelt kép: Fortepan / Tóth Károly dr

Taldik Margit a felvidéki Rózsahegyről, Németh György a somogyi Nagyatádból vetődött Angyalföldre, hogy bő száz évvel ezelőtt összeházasodjanak egy tripoliszi templomban,  majd 1924-ben az apám,  Németh Gyula szüleivé, azaz leendő nagyszüleimmé, az Újlipótvárosban élő lányom dédszüleivé és az ily módon „ötödik generációs“ unokáim ükszüleivé váljanak. Tudom, mi volt a Hét Ház és hol van a Tizenhárom Ház, sőt, még azt is, hogyan „idézte a lovat” a nyilas tiszt háta mögött Gidófalvy Lajos, amikor a Kiskásokat Szálasira feleskették. Még emlékszem az embermagas hóbuckákra iskolába menet a hatvanas évekből, a napra, amikor a „régi Szigetet” (most: Gárdonyi Géza Általános Iskola) és az utcánkat (akkor és most Pannónia) egyszerre nevezték el Rajk Lászlóról. Arra is, hogyan csúszott az esős őszi napokon a sárga keramit a Pozsonyin, milyen volt a Fáy utcai Vasas-pálya Mészöly, Farkas és Puskás idejében. Milyen estig tengózni a Berzsenyi mögött a Botond utcán, hogyan esik a meleg Kőbányai a Mahavishnu zenéjéhez a Dagály utcai művház progresszív diszkójában, és persze arra is, milyen volt a jégpálya „Kresz Géza végén,  ahol fordul a villamos”.

Németh Gábor – TIZENHARMADIK

Zsidó nyaralás (részlet)

„Mintha madártávlatból, az oszladozó felhőgomolyok közül ereszkednénk alá, lassan közelítünk a Dunapark-ház tetőkertjére. 1944 augusztusában járunk. A kőlapokkal fedett napozóteraszon hanyagul ottfelejtett, zöld és piros vászonnal behúzott nyugszékek, bádogasztalok, napernyők várnak a nyaralókra. Kinyílik a teraszra vezető lépcsőház ajtaja, nyúlánk, vörös hajú fiú lép ki rajta, rollerrel a kezében. Pár lécből házilag ácsolt tákolmány, a roller kerekei valójában csapágyak. A fiú rááll a rollerre, és azonnal körözni kezd vele a tetőkert sétányán, kerülgetve a tereptárgyakat. Lassan benépesül a tető, történetünk szereplői elfoglalják megszokott helyüket, hárman egy kártyaasztalhoz ülnek, idősebb férfi hoz hatalmas albumot a hóna alatt, magyaráz egy másiknak, fiatal nő nyújtózik el az egyik fekvőszékben, olvasni kezd. Az egész kép álomszerű, hevenyészett ceruzavázlat lesz belőle, aztán a rajz is fakulni kezd, kifehéredik.”

Németh Gábor: (Budapest, 1956) író, forgatókönyvíró, szerkesztő, egyetemi oktató. Angyal és bábu címen jelent meg első prózakötete, legismertebb regénye a Zsidó vagy?, további kötetei A tejszínről, az Egy mormota nyara és az Ez nem munka. 

Kiemelt kép: Fortepan / Tóth Károly dr

Legelső felidézhető emlékeim Zuglóhoz fűződnek. Születésem idején a szüleim a Bánki Donát utcában laktak, innek költöztünk el aztán négy éves koromban. 2017-ben visszatértem ebbe a kerületbe. Első babakocsi sétáimat a Vitézi telep zöld utcácskáin tettem anyámmal, faleveleket gyűjtögetve a földről. A Stefánia számomra mindig is a legfranciásabb budapesti út volt: platánjaival és villasorával talán még franciásabb, mint az annyiszor emlegetett Andrássy út. Amikor annak idején megpillantottam a mostani otthonom kovácsoltvas erkély rácsát, már nem volt kétségem afelől, hogy ide fogok költözni. Óvodás kislányommal már a Földtani Intézet tetején fénylő glóbuszt üdvözöltük délutánonként, amikor hazafelé baktattunk. Neki is ez a kerület fogja a gyerekkort jelenteni.  A fiam, az anyám és a volt férjem is Zuglóban élnek, sétatávolságra tőlem. Sok arcú kerület ez, vannak egészen falusias, kutyaugatással és virágillattal teli részei, és van nagypolgári, elegáns oldala is. Mindegyik nagyon szerethető, sétára és eltévedésre csábító, otthonos.

Tóth Krisztina – TIZENNEGYEDIK

Nincs idő (részlet)

„A Városligeten átvágva legyalogoltak az Ajtósi Dürer sorra, ahol megnézték Editék régi házát. Az egykor elegáns, sárga épületről már erősen mállott a vakolat. A súlyos, dupla kapu zárva volt, nem jutottak be. Tanakodtak, várjanak-e egy kicsit, de Sanyika eldöntötte a vitát, amikor nyafogni kezdett, hogy menjenek már a kővé vált nőhöz. A Thököly felé kanyarodtak. Edit féltette a cipőjét a kockakövektől, de mivel Margaret nem szólt egy szót se, pedig magas sarkúban volt, ő se akart kényeskedni.

A Thököly út 61-es szám előtt megálltak. Edit mindig is úgy tudta, hogy a különös, befalazott erkélyen álló szobor egy olyan nő emlékére született, aki belehalt a fájdalomba, amikor a férje halálhírét hozta a postás. Így hallotta a történetet az apukájától. Tábori azt felelte, nagyon meglepő, hogy Kálmi bácsi építész létére ezzel a dajkamesével etette a lányát. Ez csak amolyan legenda, nevetett. A szobrot igazából egy Ligeti Miklós nevű szobrász csinálta, és szó sincs semmiféle gyászoló hitvesről. Egyszerű, giccses oromdísz, amit a házban lakó ügyvéd megrendelésére építettek az emeleti erkélyre.”

Tóth Krisztina: (Budapest, 1967) költő, író, műfordító. Pályafutása verseskötetekkel (Őszi kabátlobogás, Az árnyékember, Porhó) és fordításokkal indult, elbeszéléskötetei jelentek meg (Vonalkód, Pixel, Párducpompa),  majd az Akvárium és A majom szeme című regényei. 

Kiemelt kép: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára / Klösz György fényképei

Nem jókedvünkből költöztünk a 15. kerületbe: a családom akkor vesztette el egy kezességi szerződés miatt mindenét. Máig megvan, ahogy pakolunk ki a szörnyű blokkházban, az utolsók egyikében a város szélén.

És akkor kezdtek történni mindenféle csodák. Mert anyám felvisított egyszercsak. A radiátor mögött egy volt köteg pénz, több havi lakbér. Persze hamar a nyakára hágunk.

Apró luk volt a szobám, de imádtam. Ahogy a villamosutat is hazafelé a jellegzetes kis házak között. Nem sok ideig éltünk ott, talán ha két évig, de mert épp a legzűrösebb időszakom volt, a gimi vége, végtelennek tűnt.

Agyonköltöztem azóta a várost, sokszor nevetünk azon, hogy milyen jó, hogy nem élem túl magam: vagy harminc házra kerülhetne emléktáblám. Mégis, amikor meg kellett jelölni három kerületet, amiről írnék, az elsők között Rákospalota jutott eszembe. Mint amihez sok közöm van.

Előttem van a szatír a kanyarnál, az intézetis lányokat a betontömbnél, a disznótelep szagát bármikor felidézem. 

A német cseregyerek arcát is, amikor először szembesült a miliővel. Előtte évben én tanyáztam náluk: kis kastélyban éltek. Derék fiú volt amúgy, nem panaszkodott. Arra is csak finoman kért, hogy ne hívjam már Rot-Weiss-nak. (Mindig elpirult.) Az én fejezetemben így mindenképp szerepelni fog egy gimis lány, aki hülye punkokkal lóg Rákosrendezőnél… Meg egy család, akik kizáródtak az életből.

Karafiáth Orsolya – TIZENÖTÖDIK

Éltető elem (részlet)

„Liva József nagypapa a születésem környékén vette meg az épületet, az ő műve ez az egész. Már korábban a Ganz-gyárban is malomipari berendezéseket, például őrlőhengereket szerelt fel, beutazta az egész országot, és üzemelte be sorra a malmokat. Aztán meglátta ezt a vidéket. A patakot. A kis falut. Nem tudott továbbmenni, szólt a családi legenda. Letelepedett hát ide, velünk, a családdal. A nagypapa malma helyén régen is malom állt, rengeteg vízimalom volt akkoriban szerte az országban. Amikor erre rátalált, az a régi már romokban állt. Megvette hát, a körülötte lévő telket is. Mindent ő hozott rendbe. Nyolcméteres faoszlopokat veretett le, hogy a vizenyős talajban ne süllyedjen meg a ház! Mellette épült az otthonunk. De mindenki ezért a strandért volt oda! Eleinte, pont itt, ahol ülünk, volt egy betonfal. Mert a férfiak és a nők külön úszhattak csak! Egymás nyakába álltak és átleskelődtek, istenem, mennyit nevettünk. A nagypapa mindig a vízre vágyott. Tengerekre! Folyókra. A víz az élet, mondta mindig.” 

Karafiáth Orsolya: (Budapest, 1976) író, költő, újságíró. Első verseskötete Lotte Lenya titkos élete címen jelent meg, regényei A Maffia-klub, Cigánykártya, Kicsi Lili, valamint Amikor a mama lelegelte papa haját és Amikor Szécsi Pál a csöveken keresztül üzent.

Kiemelt kép: Fortepan / Móra András

Gödöllőn születtem, gyerekkoromban hetente héveztünk be Pestre. Vártam a kalauzt, aki radírt adott ajándékba és a lukasztóját is használhattam. Számoltam a hévmegállókat az Örs vezér teréig. Most is a fülemben csengenek, csupa sűrű szókép, egy külvárosi mesei bolyongás állomásai: Palotakert, Szentjakab, Szilasliget, Zsófialiget, Mogyoród, Cinkota, Mátyásföld, Nagyicce. Erdők, vadászházak, vendéglő. Elhagyott laktanyák, orosz katonák. Nemzetközi repülőtér, a cinkotai női iskola és tanítóképző sárga klinkertéglás épülete (ma Szerb Antal Gimnázium). Kistarcsai internáló tábor. Öreg temető szabadságharcos sírokkal. A hévmegálló utasellátói, ahol csokoládét és kávét kaptam kockacukorral, kakasnyalókát. A 16. kerület ma összenőtt falvakat jelent egy városban. Nyugodtság, csend, kaszáló, lovak. Üdülők, villák. Templomok. Katolikus templom, evangélikusok, zsinagóga. 

Végül úgy hozta az élet, hogy az egyetem után a Pilóta utcában laktam, első saját lakásom Ómátyásföldön volt az egykori szecessziós nyaralótelepen. Később a nagymamám hagyatékából tudtam meg, hogy Budapest ostromakor itt esett el a nagybátyám egy ütközetben, körülbelül a mai Prodám utcában (a név Prodám Guidót rejti, aki kalandos életű rákosmezei repülős volt, először repült a Duna felett Pasarét, a Vár és a Lánchíd érintésével). A repülőtér szomszédságából sokszor láttam orosz katonákat ejtőernyőzni. Volt ott kamaszkoromban akadályverseny fegyveres erők napján, meg Ikarus gyárlátogatás, sőt, amikor a versenyszerű úszást abbahagytam, egy pár hónapig atletizáltam az Ikarus futópályán. Legintenzívebb emlékem mégis a cserepiac: szovjet katonákkal lehetett találkozni és cigarettáért, pálinkáért gázálarcot, gránátot cseréltünk a Déli Hadsereg főhadiszállásának egyik őrkapuja mellett…ezeket a történeteket szeretném egybefűzni.

Kiss Noémi – TIZENHATODIK

Zuhanórepülés (részlet)

„Egykor vadvirágok nőttek a terebélyes cserjés szőlőmezőn, ahol ma az iskolai számháború és a fegyveres erők napja van. Kutyaiskolák, ja és a kerületi, mezei futóverseny, sárkányeregetéssel, modellrepülőkkel. Néhány Kádár-kocka és túlméretezett márványvilla épült a közelben. Ma már semmi nyoma az ejtőernyőzésnek. Madárcsicsergés és pipacsok vannak. Pedig innen szálltak fel az első repülők Bécsbe a század elején. Átrepülés Budára, a Pasarétre, a Hármashatár-hegyre, a nemzetközi felszállásnak híre ment, a pesti lapok címlapon tudósítottak róla. Itt épült fel a repülőgépgyár és az Ikarusz buszgyára. Szerelőcsarnokok, hangár, vasút. Készen várta a szovjet katonákat a második világháború után, akik később, a forradalom leverését követően, teljesen átvették a kerületet, hogy itt legyen az ukrán tábornokuk főhadiszállása. Viktor Silov egy mátyásföldi villából irányította a megszálló déli hadtestet. Pár hónap alatt a szovjetek a nyaralóövezetből laktanyát rendeztek be, Paulheim Ferenc szecessziós házaiban éltek a főkatonák, rádiósok, hírszerzők. Mígnem negyven év után hirtelen, pár hét leforgása alatt csapatostól távoztak az egész országból.”

Kiss Noémi: (Gödöllő, 1974) író, műfordító, kritikus. Irodalomtudományi pályáján a 2006-ban megjelent első elbeszéléskötete, a Trans változtatott: azóta rendszeresen jelennek meg elbeszéléskötetei (Rongyos ékszerdoboz, Balaton, Karácsony a Dunán) és regényei (Ikeranya, Sovány angyalok).

Kiemelt kép: Fortepan / Bojár Sándor

A 17. kerület valójában négy pórul járt falu. Rákoscsaba, Rákoskeresztúr, -liget és -hegy községeket 1950-ben elérte a város, és mint egy falánk gömböc, bekebelezte, aztán Rákosmente néven, 17-es „kerület-sorszámmal” az egykori evangélikus tót parasztok fővárosiakká avanzsáltak. Véletlenek nincsenek, nyilván azért sorsolták nekem ezt a kerületet, mert evangélikus tót parasztok között éltem sokáig, akik szintén 1950-ben lettek falusiból nagyvárosivá úgy, hogy nem mozdultak sehová. Ismerős nekem ez a sors, ez a metamorfózis, ez a múltvesztés. Olyan, hogy 17. kerületi ember nincsen, ha az ismert zsidóvicc analógiájára azt mondjuk egy kocsmai verekedés után, hogy ide álljanak a csabaiak, ide meg a keresztúriak. 

Ehhez képest mégis itt maradt meg leginkább a táj, Rákosmentének ma is van mocsara, és a tágas erdőségei tele vannak mesékkel, és vágyakozással. Az egykori falvak helyén lélegző kertváros megtelt városi „menekülttel”, családokkal, akik a régi falukat keresik, kerteket, nyugalmat, jó szót, vidéki tempót, emberi viszonyokat. És talán szót értenek a régiek lezármazottaival, akik még ismerték báró Podmaniczkyt, még látták a Rákos patakot „rákoktól hemzsegni”. Ezt mindenütt így írják, a rákok „hemzsegtek”, ők voltak akkor a város. 

Rákoson mindenki úton van, és senki sem mozdul sehová. Ez a kerület egy különös országmetafora is lehet, az átalakult és visszavágyott világok csillogó tükre. 

Grecsó Krisztián – TIZENHETEDIK

A Hold felszínéről visszatérő rádiójelek (részlet)

„Azon gondolkodom, mit szólnának a Vigyázó Sándor művházban, ha affélékről kezdenék el beszélni, hogy itt minden megvan, amit Trianon elvitt, és ezt csak azért mondom, mert az én valóságomban jelen van a múlt, és ha én tekerek a Vigyázó Sándorba, akkor persze hogy eszembe jut, hogy az Erzsébet-templom előtt olyan volt ez a négy falu, mintha egy kicsi Erdélyt telepítettek volna ide, erdélyi erődtemplomokkal, meg hogy a gróf egykoron egy egész uradalmat ajándékozott a Tudományos Akadémiá­nak… Hát mert miért ad valaki erdőt, szabadságot, teret, kastélyt a Tudományos Akadémiának, ha nem azért, hogy megváltsa a saját lelki üdvét, és hogy azt a tájat, amit a legkedvesebbnek gondol, a Podmaniczky lány hozományát Vigyázó gróf váltotta meg, vitette ki az életükből, az aránytalan gazdagságból, hogy a jövő és a jelen hálás legyen, persze a jövő és a jelen nem hálás, mert azt se tudják, hogy ők léteztek, és hogy Régiakadémia vagy az Akadémiaújtelep nem valami sportizé, de mindegy, mert a földben csak a hálátlanság lakik, meg a feledés.” 

Grecsó Krisztián: (Szegvár, 1976) író, költő, dalszerző, szerkesztő. Az első verseskötetei után Pletykaanyu című elbeszéléskötete kapott nagy nyilvánosságot, prózakötetei közül a Megyek utánad Aegon irodalmi díjat, a Vera Libri irodalmi közönségdíjat kapott.

Kiemelt kép: Fortepan / FŐMTERV, Domonkos Endre

Sok helyen éltem eddig kalandos életem során, de egy helyen sem olyan sokáig, mint Pestszentlőrincen, közel 20 éven keresztül. Négyéves lehettem, amikor a kerületbe költöztünk a Háromszéki utcai családi házunkba, és körülbelül huszonöt éves, amikor végül elköltöztem onnan a belvárosba. De a kerülethez tartozó Ferihegyi Repülőteret még annál korábbról is jól ismerem, mivel anyámmal és a testvéremmel már a kőbányai lakótelepi lakásunkból is sokszor kilátogattunk a repülőtérre apám elé, aki rendszeresen dolgozott külföldön a 80-as években. Akkor még nem sejtettük, hogy mind én, mind a bátyám emigráns világpolgárokként rendszeres vendégei leszünk a repülőtérnek, sok tízezer más honfitársunkkal együtt, akik Nyugat-Európa és a világ más országaiban keresik a boldogulást. Az én fejezetem a Budapest Nagyregényben az ő történeteikből villant fel néhányat, a pestlőrinci, kertvárosi gyermekkor eltűnt időbe vesző háttere előtt.

Dunajcsik Mátyás – TIZENNYOLCADIK

Wings of Desire

„Talán az ide betelepültek nosztalgiája volt ez a hátra­hagyott vidéki élet után, vagy éppen maga a kerület emlékezett így azokra a távoli időkre, amikor még egyáltalán nem volt része a fővárosnak, és sűrű erdők borították a Duna keleti oldalán lágyan emelkedő Ferihegy lankáit egy-egy elszórt tanyával és majorsággal, mindenesetre itt a kerületben egyáltalán nem volt ritka, hogy a szokatlanul nagy telkeken valóságos kis gazdaságokat működtettek a hétközben a belvárosban mérnökként, tanárként, hivatalnokként dolgozó pestszentlőrinciek. Szinte minden negyedik-ötödik kertben volt legalább néhány sor szőlő, amiből aztán mindenki a szaktudásától és tehetségétől függően fogyasztható vagy fogyaszthatatlan bort vagy pálinkát is készített, de az őszi pincékben a borosüvegek mellett ott álltak a szomszédos Vecsésről beszerzett, savanyú káposztával megtöltött, fényes porcelántartályok is, meg a kertekben termő cseresznyéből, meggyből, ringlóból és őszibarackból főzött lekvárok.”

Dunajcsik Mátyás: (Budapest, 1983) költő, író, műfordító. Első kötete Repülési kézikönyv címen jelent meg, majd a Balbec Beach-csel és a Vízivárossal jelentkezett. Fordított Albert Camus-t, Oscar Wilde-ot és Vladimir Nabovokot is mások mellett. 

Kiemelt kép: Fortepan / Kölcsényi Zoltán

Mikor megtudtam, hogy Kispestet sorsolták nekem a Budapest Nagyregény kerületei közül, a nosztalgia és a megkönnyebbülés érzése fogott el, ugyanis fontos volt nekem a helyszínhez való személyes kötődés. Többször jártam Kispesten még huszonéves koromban, itt lakott az akkori rap kiadónk, a Wacuumairs két tagja is, a Fhészek zenekarból Steve (aka Kórboncnok Pisti) és Ottó. De ide jártunk meglátogatni Owist is, a magyar breaktánc megkerülhetetlen figuráját.

Bár minket soha nem ért itt attrocitás, sok durva sztorit hallottunk Kispestről. Betörésekről, lehúzásokról, sőt, olykor még gyilkosságról is szóltak a hírek.

Az egyik ilyen történet, emlékszem, a szolgálati fegyverével ittasan lövöldöző törzszászlós esete volt, még 2001-ben. A rendőr egy kocsmázás közben keveredett dulakodásba, ami egy ember halálával végződött. „Kispest hozza neked a nem kis flash-t.”- ahogy a Fhészek tagjai reppelték. Valahol errefelé próbálok keresgélni az emlékeim között, amikor a Nagyregény fejezetét írom.

Závada Péter – TIZENKILENCEDIK

A Vénusz vonzása (részlet)

„Már majdnem teljesen besötétedett, mire Gergő elhagyta a tizenegy emeleteseket. Elhaladt a SPAR előtt, a fa körcikkelyekből összeragasztott virágágyások mellett, és az Üllői felé vette az irányt. Ahogy balra pillantott, látta, amint a sötétben tolakodóan fölfehérlik a dohánybolt légkondijának alumíniumdoboza, jobbra pedig, a Sütőgép pékség rácsos ablaka mögött, a félhomályban színes bulvármagazinok sorakoznak. Lesétált a lépcsőn, átvágott a villamossíneken, majd keresztülbaktatott a megállón, ugyanazok a bástya alakú, beton térkövek mindenütt, motyogta ingerülten, az egész várost ezzel kövezték le, hogy egy négyzetméter zöld nem sok, annyi se maradjon. Aztán balra fordult, elsétált a kebabos, az OTP, majd a Lapcenter épülete előtt, végül pedig jobbra fordult a Kossuth utca sarkán, ahol napközben még rikítózöld láthatósági mellényben munkások döngölték a homokba a frissen lerakott térköveket.

Már vagy öt éve lakott itt, helyinek számított tehát, ha bennszülöttnek nem is, ismerte és magáénak érezte a környéket, és nemrég megállapította, hogy feléledt benne valami kezdődő lokálpatriotizmus is, a kispesti szív benne is dobogni kezdett…”

Závada Péter: (Budapest, 1982) költő, drámaíró. Ahol megszakad című első verseskötetét a Mész, a Roncs szélárnyékban, a Gondoskodás és A murána mozgása követte. Drámái: Reflex, Holdkő, Je suis Amphitryon, Én, Iphigenia, A széplélek. Akkezdet Phiai alapítója.

Kiemelt kép: Fortepan / FŐFOTÓ

Én külön kértem, hogy Pesterzsébet legyen a kerületem, és nem azért, mert egy időben oda jártam fogorvoshoz (Budaörsről!), és ilyenkor mindig képzelt nosztalgiával átzötyögtem a megszűnt villamos sínein, hanem azért, mert 2017 őszén egy csodálatos eseményen – ahol én, mindenféle egyéb kötelezettségek miatt, nem lehettem jelen – tizenegy kórus énekelte Gryllus Samu megzenésítésében az én Pesterzsébetet ünneplő és a kerület történetét feldolgozó szövegeimet a közös zárókórus eseményén, Schermann Márta rendezésében a Csili száz éves évfordulóján, a templom előtti téren. Mivel sok évig voltam magam is kórustag, ez számomra meghatározó alkalom, és mivel már akkor beszereztem a kerületről némi szakirodalmat, most végre nagy élvezettel olvastam újra Dalos László emlékezéseit a régi Pesterzsébetről. Az, hogy a kerület és Soroksár története összefonódik, és a férjem éppen ez utóbbit kapta témául, már csak bónusz: mindig szerettünk volna egy közös regényben szerepelni, csak nem gondoltam volna, hogy ilyen grandiózus keretek közt fog majd ez megvalósulni. Az én részemben természetesen lesz majd zene és dal, hogy folytassam, amit hat éve elkezdtem, de lesz benne üvegművészet, festészet és bábozás is, meg sok egyéb, ami a kerület történetéhez hozzátartozik. Izgalommal várom, hogy belevessem maga a sűrűjébe!

Szabó T. Anna – HUSZADIK

Megszállottak (részlet)

„– Ez nagy szentség valóban, ezt imádjuk legjobban, melyet Jézus nekünk hagyott Testamentomban… – A nagy harangzúgás után Ruszinkó karnagy intésére rázendített a leventezenekar, a tömeg énekelni kezdett, és a zsongó várakozás izgalma lassanként csillapodott a vontatott dallamtól. A Szent Erzsébet-plébániatemplom előtti tér csupa virág volt, a Nagy-Kosuti és a Török Flóris utca sarkán már összegyűltek az emberek, a pap kilépett a kapun, és elkezdődött az úrnapi körmenet. Pék Paliék a Pflum Mozgó előtt álltak, de Palika olyan kicsi volt, hogy az apja, egy keszeg, savanyú arcú, dühöngésre hajlamos ember, aki nem sok gyöngédséget mutatott eddig, hirtelen lehajolt és a karjába vette. A gyerek közelről érezhette énekléstől nekihevült, dohányszagú leheletét. Most először nem tűnt félelmetesnek, úgyhogy Pali, bár a szöveget nem tudta, készségesen próbálta követni a dalt, mire az apja rámosolygott.”

Szabó T. Anna: (Kolozsvár, 1972) költő, író, műfordító. A madárlepte hó című verseskötettel indult pályája, gazdag költői életművének összegyűjtöt versei Vagyok címmel jelent meg. Három prózakötete jelent meg: Törésteszt, Határ, Szabadulógyakorlat.

Kiemelt kép: Fortepan / Chuckyeager tumblr

Amikor az utóbbi években olyan városokban jártam, amelyek iparvárosi múlttal rendelkeznek – például a Finnország Manchesterének nevezett Tampere – kíváncsian figyeltem az egykor ott dolgozó emberek életének megismertetésére tett kísérleteket. Naivitás lenne azon értetlenkedni, miért nem nagyon van példa ilyesmire nálunk. Évtizedeken át állt fenn olyan rendszer, amely munkáshatalomra hivatkozott és a proletariátus történetének feltárását propagálta. A rendszerváltást követő immár negyedik évtizedben Magyarország és Budapest ipartörténete és a munkások világa sokszor csak olyan helyeken villan meg, ahol a (most már elég rég) letűnt államszocializmus horrorisztikus és groteszk jellegét mutogatják. Pedig nem ideológiai kérdés tiszteletet mutatni a munkásosztály iránt. Mint ahogy a tőkés teljesítményének elismerése sem feltétlenül jelenti a vadkapitalizmus iránti kritikátlan rajongást. Weiss Manfréd és gyára, az ott dolgozó munkások és Csepel, az a kerület, amely a létét nekik köszönheti, egyaránt megérdemli, hogy a maga – megkérdőjelezhetetlen – helyére kerüljön a főváros ezerszínű történetében.

Szécsi Noémi – HUSZONEGYEDIK

A kezdet vége (részlet)

„Era kissé értetlenül nézett körbe a csepeli munkásotthon színháztermében, mert eddig sosem gondolt rá templomként. A templomokra gondolt templomként, bár voltaképpen a lehető legritkábban gondolt templomokra. Erre a hatalmas, gondosan kipingált gyufásskatulyára emlékeztető sötét hodályra inkább olyan helyként, ahol rendszerint majd megfullad az idegességtől, de mindig valami érdekfeszítő, torokszorító dolog történik vele. Mondjuk a nézőtéren ott ül az egész iskola, esetleg Csepel minden diák vers­mondója, netalántán a kerület összes dolgozó anyája vagy kiérdemesült vasmunkása. Fullasztó, átizzadt, gyűrött ünneplőben feszengenek, fészkelődnek és köhécselnek. Ő pedig piros nyakkendősen a színpadon állva kiereszti a hangját és olyasféléket mond, hogy „az anyaföldnek most zsendül a méhe” meg „ne lőj fiam, mert én is ott leszek”.”

Szécsi Noémi: (Szentes, 1976) író. Budapesti vámpírtörténete, a Finnugor vámpír volt első prózakötete, amit mások mellett a Kommunista Monte Cristo, a Nyughatatlanok és az Egyformák vagytok követett. Írt a budapesti úrinőkről, a 20. századi hadikonyháról vagy a szépség, egészség, termékenység és szexualitásról a 19-20. század fordulóján.

Kiemelt kép: Fortepan / Erdei Katalin

Sose laktam a huszonkettedik kerületben, de mégis a sajátomnak érzem, mert ezer emlékem van róla. Talán ezeregy is. Kilencéves koromig Érdligeten laktunk egy kicsi dombon, ahonnan Nagytétény szélét láttuk az ablakból: főleg gyárakat, de látszott a templomtorony is. Nem is Nagytéténynek emlegettük, hanem csak Téténynek, mint minden ligeti. Persze tudtam, hogy Tétény is Pest, de ezt csak azért hittem el a felnőtteknek, mert villamos tényleg volt. Az anyukám védőnőként különféle iskolákba és óvodákba járt be Téténybe, Budatéténybe, sőt még Budafokra is. Tőle tudtam olyan helyekről, hogy hizlaldai óvoda, gumigyári óvoda, kísérleti lakótelep, Baross Gábor telep, ő mutatta meg a villamosból a Kertészeti Kutató Intézet világszép rózsakertjét (ma a Campona van a helyén), aztán Hárost (ahol negyven évvel később felépült az RTL székháza, ahová aztán kilenc éven át küldtem a Barátok közt  epizódjaimat). Hajaj, több lesz ez, mint ezeregy emlék… Anyu Tétényből hozza haza a hírt, hogy meghalt Gagarin – érzem a döbbenetet: hogy lehet, hogy mégis süt a nap? Egy évet Téténybe jártunk iskolába a húgommal: én másodikba, ő elsőbe. A tanítónénim Vali néni volt, az övé Gizi néni. Az évzáró előtti szombatra azt ígérték, hogy majd átvonul az osztály a kultúrházba, mert mesedélután lesz. Innen ismerem a szót, hogy mesedélután. De sose tudtam meg, hogy milyen is egy mesedélután a valóságban, mert nekünk délben haza kellett buszoznunk Érdligetre – így a mesedélutánom örökre ottmaradt Tétényben.

Kemény István – HUSZONKETTEDIK

A Duna-szindróma (részlet)

„A Tétényi-fennsíkon járunk, kétszáz méterrel a tenger szintje fölött. Majdnem sík plató, alapkőzete miocén kori mészkő. Növényzete nagyrészt sziklagyepes, sztyepperétes jellegű. Mintegy ötszáz növényfajnak, sokféle ízeltlábúnak és legalább száz madárfajnak ad otthont, korábban pedig évszázadokig egy katonai lőtérnek is, ahonnan normál körülmények közt tüzérség, később már gépfegyverek zaja is hallatszott. Most természetvédelmi terület. Lépteink nem illegálisak, de nemkívántak. Takarékoskodjanak velük.

Még pár lépés, és megérkezünk. Oda érünk, ahova jöttünk.

Kérem, itt álljanak meg, és forduljanak hátra. Ez az. Ezért a látványért jöttünk fel ide. Nézzék.

Ez az, ahova az uralkodó északnyugati széljárás, ha még több hatalmat kapna, elsodorna minket: a délkelet. A magyar Alföld. Úgy vonz minket, budapesti Duna-szindrómásokat ez a tengerszerű látvány, mint önöket az óceán­jaik. Akkor is vonz, amikor nem látjuk.

És most már csak pár száz méter a Mechanikai Művek telepe. Mellette van a nyolcvanhetes busz végállomása, oda fog megérkezni önökért egy piros turistabusz.”

Kemény István: (Budapest, 1961) költő, író. Csigalépcső az elfelejtett tanszékekhez volt az első verseskötete, továbbiak: A néma H, Élőbeszád, Állástalan táncosnő, A királynál és a Nílus. Két regénye jelent meg, Az ellenség művészete és a Kedves Ismeretlen.

Kiemelt kép: Fortepan / Chuckyeager tumblr

Soroksárhoz egyelőre annyi közöm van, mint Joycenak volt Szombathelyhez 1906-körül, vagyis nem sok, a sors vagy a sorsolás, hozta úgy, hogy nekem jutott Budapest legfiatalabb kerülete. 

Mégis örülök neki, egyrészt azért, mert ha nem változik a fejezetek sorrendjének koncepciója, akkor nekem jut majd a nagyregény befejezésének szép feladata, másrészt pedig azért, mert szerkesztőm, feleségem, írótársam Szabó T. Anna a XX. kerületről, Pesterzsébetről ír, amivel egy másik összművészeti projekt a Pesti Erzsi miatt már sokat foglalkozott, a két kerület pedig 94-ben vált szét egymástól, így majd mi ketten is eljátszhatunk egy kicsit ezzel, izgalmas lesz megírni, hogy a szereplők is elválnak egymástól, vagy ki tudja…

Dragomán György – HUSZONHARMADIK

A sellő harapása (részlet)

„Hogy pontosan mi történt a nagyapjával Bécsben, azt Vereckeinek rendesen a Fater sohase mesélte el, talán ő maga se tudta pontosan, elejtett megjegyzésekből rakta össze, hogy porcelán- és üvegfestést kellett volna tanulnia, az volt a terv, hogy majd csinálnak egy kis gyárat szemben, a Csepel-szigeten a pénzből, amit a malmok hoztak, de ő persze inkább festeni akart, aztán annak rendje és módja szerint beleszeretett valamelyik kis kurvába a modelljei közül, talán kártyázott vagy lóversenyezett, a vége az lett, hogy a tartozásai fejében valami erdbergi hamisítóműhelynek kezdett dolgozni, de akkor is olyan hülye volt, hogy a maga szakállára akart eladni képeket, vagy pont fordítva, egyet mindenáron meg akart tartani, mert túl jól sikerült, valami verekedés vagy késelés lett a vége, úgy kellett hazamenekülnie minden nélkül, ezt az egyetlenegy festményt hozta haza, aztán itthon is majdnem egy évig kellett még az egyik malomban bujkálnia a Molnár-szigeten, amíg az apja el nem rendezte valahogy az adósság nagy részét, de talán az se lett volna elég, ha nem jön a világháború.”

Dragomán György: (Marosvásárhely, 1973) író, műfordító. A Pusztítás könyve című első regényét a harminc nyelvre lefordított A fehér király követte, majd a Máglya. Elbeszéléskötetei az Oroszlánkórus, a Rendszerújra, és a Jég. 

Kiemelt kép: Fortepan / FŐMTERV